Isten veled, hazám, bátrak hazája,
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!
Gyermekreményim s bánatim tanyája,
Isten veled, én messze elmegyek.
Ha visszatérek, boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon.
Nem, mint Helvétia hótakart tetői,
Nem nyúlnak oly magasra bérceid,
S tán szebbek a Provene daltelt mezői,
Mint dús kalászt-hullámzó téreid:
Virág mit ér? mit ér a bérc nekem?
Hazát kiván, hazáért ver szivem.
Az ég egy kincset ád minden hazának,
S a nemzet híven őrzi birtokát;
Császárról szól a franczia fiának;
Büszkén mutatja Róma ó falát;
Hellasnak kincse egy elomló rom:
Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom.
Hallgatva áll Rákosnak szent határa,
Ah régen hallgat immár a magyar!
S az ősök elenyészett nyomdokára
Az esti szellő új fövenyt takar;
Hallgatva áll a tér, szivünk szorúl,
S egy köny beszél hazánk nagyságirúl.
S egy köny Budáról, mely magas tetőjén
Sötéten áll, egy bús emlékezet,
Nagy sírköve hazámnak temetőjén
S rá irva mind mi véle elveszett;
Régen szétdönté az idő falát,
Kövén még látni a csaták nyomát.
S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek
Az új barázdán s régi hősökön
Kalászai! erőt ad a mezőnek,
Bár rég lefolyt, a férfivérözön;
Nincs kő határán, nincsen kunhalom,
De áll a tér, s nem vész a fájdalom.
S nem veszhet el, míg az ezüst Dunának
Nagy tűkörén egy honfiszem pihen,
S magyar lakik a parton, s a hazának
Csak egy romlatlan gyermeke leszen;
Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó,
Tán honom könye vagy te, nagy folyó?
S oh én szeretlek néma bánatodban,
Hazám, szeretlek könyeid között,
Égőn szeretlek özvegy fátyolodban,
Nehéz keserved, melybe öltözött;
Bájlón mosolyogsz,mert bár sorsod kemény,
Él még a sír felett is egy remény.
És most isten veled; talán sokára,
Örökre tán, hazám, isten veled!
Rég eltünt ismert bércid kék határa,
S tovább siet vándorló gyermeked;
Ha visszatérek, boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon.
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése