„Hon, dicső hölgy, szép királyné,
Oly nagy, oly szent a kebelnek,
Hő fohászim zsámolyodnál
Ím imádva esdekelnek!
Szép, dicső vagy és hatalmas,
Gyöngy- s aranynyal ékszerezve,
Oldaladnál a királyférj,
Mint a nap, sugárövezve!
S fájdalom van irva mégis
Homlokodnak szűz havára,
Halvány arcod szenvedésnek
Néma, csendes, tört sugára.
Szép szemedből néha-néha
Nagy nehéz csepp gyöngye serked,
Mintha mély neheztelésnek
Súlya nyomná drága kebled.
Nem vagyunk-e hűk eléggé?
Vagy szegény a szív szerelme?
Nem tiéd-e minden érzet –
Nem tiéd-e minden elme?
Te vagy a gyermek imája,
Te az ifju lángolása.
Te a hölgynek érzeménye,
Te az aggnak végfohásza.
És a férfi őrfigyelme
Véled alszik, véled ébred,
Szent nevednek hallatára
Szíve dobban, lelke éled.
Hon, dicső hölgy, szép királyné,
Oly nagy, oly szent a kebelnek,
Hő fohászim zsámolyodnál
Búd okáért esdekelnek!
S a minő szent, a minő nagy
S óriási hő szerelmünk:
Búborúdat földerítni
Óriásokká leendünk:
Kérd, s kitépi mind, fejenként,
Vérző keble hű barátját;
Tompa, néma fájdalommal
Néked adja egy magzatját;
S a ki minden volt szivének,
Szíve hölgyét, őrüléssel;
S a javak legfőbb malasztját,
Életét, kéjérezéssel!
S föl! magasra, föl! lobogva
Oltárodra szökken vére!
Üdvöd és virágozásod
Egyedűli tette bére!”
Igy imád, igy sír a dalnok
Keble égvén, szíve fájván,
Néma éjfél sátorában
Rákos ősi hantin állván.
És minek szó, és minek lant
Hangot adni képtelen még,
Mint a gyémánt föld ölében,
Drága tisztán könyüén ég.
És a szent hölgy, egy istennő,
Méltósága fönségében
S földi mégis, mint anyának
Köny remegve szép szemében,
A sirót egy néma csókkal
Felszorítja két karára,
Arca gyászán áttör a kedv,
Mint borún a napsugára.
Ah de kedve, mint a csillám,
Megszületve, már enyészik,
A ború felvonja gyászát,
Régi sebe ujra vérzik.
„Egyenként, igen, szerettek!
Ah de együtt szétoszoltok;
Magzatok! míg így gyötörtök,
Nem lehet az anya boldog.”
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése