Öreg egy koporsó, egyptomi munka,
Sorai befutják hieroglypháknak;
Végnélküli éjre volt mécse meggyujtva:
Be unhatta magát a kit ide zártak!
Sok ezer esztendő földvegyületének
Pora takará be, míg elé kerüle,
Volt felette öröm, zokogás és ének,
Változott király, nép és ország körüle.
De miért is van hát balzsama a testnek,
Minek az a gyémánt a kialudt szemben?
Oda van az érzés, a tagok elestek,
Elrepült az élet: haszontalan minden!
Omolj szét, koporsó, ne kérkedj e mázzal,
Legördült a függöny, vége a darabnak!
A darabon kívül meztelen pofával
Én szemeim szinészt látni nem akarnak.
Nem, te nem omolsz szét, ki tudja hány évig
Tartod mumiád a késő nemzedéknek,
És jőnek a népek és sorra megnézik,
Mint siralomházban a kit elitéltek…
Aljas egy találmány, eszméje is bárgyu,
A midőn meglepett az örökös szender,
Mutatni magunkat mintegy viaszbábu:
Istenem, Istenem, be hiu az ember!
(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév 10. sz. 1863. július
23.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése