2018. ápr. 30.

AISZKHÜLOSZ (I. e. 525-456)




Aiszkhülosz, Euphorión fia, Eleusziszban született a Föld istennőjének szentelt városban. Ezer meg ezer athéni polgár zarándokolt ide az istenség tiszteletére rendezett ünnepekre. Az anyaföld és a termékenység eleusziszi kultusza együtt járt a szőlőművelés megbecsülésével, tehát Dionüszosz kultuszával is. Mint már láttuk, a görög dráma kapcsolatban állt a Dionüszosz-misztériummal, érthető tehát, hogy ott, ahol Démétér papjai titokzatos szertartásokat folytattak, Aiszkhülosz működése, tehetsége is misztikus magyarázatot kapott. Démétér papjai szerint a szőlőben tevékenykedő Aiszkhülosz előtt maga Dionüszosz isten jelent meg, ő biztatta drámák megírására.

Életéről nem sokat tudunk. Napjainak sorát elmosták a könyörtelen századok. Ránk maradt töprengő arcú szobrát is hiába vallatjuk. Ajka szigorúan zárt, nem árul el semmit. Elszórt, töredékes feljegyzésekre utalhatunk csak.

A perzsa hadakon diadalmaskodó nagy nemzedékből való, a sorsdöntő háborúnak maga is hős katonája. Ez a világtörténelmet formáló háború életének mindvégig legnagyobb élménye maradt. Sírfeliratát fogalmazva nem színházi sikerei jutnak az eszébe, hanem a perzsák elleni háború:

Aiszkhülosz, Euphorión fia nyugszik e kőnek alatta,
Géla kövér mezején ő az athéni szülött.
Elmondhatja vitéz voltát Marathonnak a berke
És ki tapasztalta: a lobogóhaju méd.

A sírverse azt is elárulja, hogy nem otthon, a fényes Athénban halt meg, hanem Szicília egyik városában, Gélában. Önként vállalt száműzetésének valószínű oka az, hogy az arisztokrata származású költő nem tudott lépést tartani hazája demokratikus fejlődésével. Öregkori sértődöttségét talán a fiatal Szophoklész első sikerei is elmélyítették.

Athén nem neheztelt duzzogó fiára. A költő műve holtában is tovább élt. A „morzsák Homérosz gazdag asztaláról” – ahogyan tiszteletre méltó szerénységgel nevezte tragédiáit – tovább táplálták szülővárosát.

Állítólag kilencben tragédiát írt és huszonnyolc ízben nyert pályadíjat. A sok mű közül ránk mindössze hét maradt. Ebből három összefüggő trilógiát alkot, ez a görög irodalom egyetlen ránk maradt teljes trilógiája: az  O r e s z t e i a.
V. J. (Vitányi János †)

Ránk maradt drámái: Oltalomkeresők („Hiketidész”,, V. sz. 490 közül); Perzsák; Heten Théba ellen („Hepta epi Thébasz”, 467); Leláncolt Prométheusz; Oreszteia (Agamemnón, Áldozatvivők, Eumeniszek).


AISZKHÜLOSZ: PERZSÁK

(„Perszai”, i.e. 472. Tragédia. Fordította: Csengery János 1903, Jánosy István 1962. Szereplők: 3 férfi, 1 nő, vének kara.)

A Perzsák tárgya Xerxész hatalmas hajóhadának csúfos szalamiszi veresége (i.e. 480) és így közvetve a görög hősiesség és hazaszeretet dicsőítése. Aiszkhülosz a darab színhelyét Szuszába, Perzsia fővárosába teszi, s a perzsák gyászában és kétségbeesésében mint tükörben, igen hatásos módon mutatja be a görög nemzeti dicsőséget.


*

Xerxész, a perzsa birodalom féktelen becsvágyó uralkodója, újabb hódító háborúba kezdett. Nagy hajóhad és roppant sereg élén a messze Hellászba csatázik, Athént, a szabad és gazdag görög várost akarja hatalmába keríteni. A hadra kelt perzsa ifjúság ereje mérhetetlen, de az otthon maradottak szívét mégis félelem tölti el. Vajon diadalt arat-e a dicső sereg? Kikerülheti-e a győzhetetlennek vélt had az istenek cselvetését? Osztozik népe aggodalmában Atossza, az anyakirálynő is. Baljóslatú álmot látott: álmában Xerxész egy perzsa és egy görög nő nyakába jármot vetett, és szekerébe fogta őket. A perzsa békésen tűrte az igát, de a görög föllázadt a megalázó zsarnokság ellen és levetette jármát. A királynő komor sejtelmeit hamarosan valóra váltja a kegyetlen végzet. Szusza népe gyászba borulva hallgatja a szomorú hírt: Szalamisznál az athéniek szétverték Xerxész hajóhadát. A csellel félrevezetett perzsákat egy szűk tengerszorosba csalták, s ott sorra végeztek az összetorlódott hajókkal. Nem kerülhette el sorsát a Szalamisz melletti szigetre kitett csapat sem. A hellén harcosok rajtaütöttek és levágták egy szálig. Győzött a görög, mert szabad hazája védelmében segítették az istenek. Fut a perzsa, amerre lát; Xerxész is ruháját megszaggatva menekül. A kétségbeesett menekülőket tovább üldözi a balrost. Sokan éhen vesznek, másokat szomjuk oltása közben ér a halál. A befagyott Sztrümón folyó jégpáncélja megolvad az átkelő sereg lába alatt, s az elcsigázott vitézek tömegével pusztulnak el a jeges habok közt. Az ország népe, amely Xerxész atyja, Dareiosz idejében a béke áldásait élvezte, most a vesztett háború keserveit nyögi. Oda a trón hatalma, oda a perzsa dicsőség. A gyászos jajveszékelésre Dareiosz kikél sírjából. Elborzadva hallgatja, milyen szörnyű csapást zúdított hazájára az elbizakodott és nagyravágyó király. De még nincs vége a megpróbáltatásnak. Dareiosz megjósolja, hogy Xerxész boiót földön táborozó katonáira is pusztulás vár. Csak akkor lehet boldog a perzsa, ha nem visel többé hadat a görögök ellen. A serege maradványaival hazatérő Xerxészt hívei kétségbeesetten, zokogva fogadják. S ő semmit sem tud mondani vigasztalásukra. Elveszett az ifjúság színe-virága, a messze földön híres harcosok hellének ezektől estek el. Gyászba borult a perzsa föld.

A ránk maradt görög tragédiák közül a Perzsák az egyetlen, amelynek cselekményét írója nem a mitológiából, hanem a történelemből merítette. Színre került nyolc évvel a szalamiszi csata után, amelyben Aiszkhülosz maga is vitézül harcolt. Később, Szicília királyának kívánságára Szürakuzában is bemutatták.

Magyarul a Perzsákat 1913-ban játszották először Kolozsvárott Janovics Jenő rendező antik ciklusának keretében, és ugyanekkor a budapesti Nemzeti Színházban. (Atossza itt Jászai Mari volt.)
K. Á. (Kreuss Ágnes)


AISZKHÜLOSZ: LELÁNCOLT PROMÉTHEUSZ

(„Prométheusz deszmótész”, i.e. V. sz. közepe. Tragédia. Fordította: Zilahy Károly 1861, Csengery János 1903, Trencsényi-Waldapfel Imre 1962. Szereplők: 4 férfi, 1 nő, Ókeanosz leányainak kara, allegorikus alakok.)

A hatalom és a szellem, az erőszak és az igazság ősi harca elevenedik meg Prométheusz sorsában. A zsarnok Zeusszal szembeszálló hősre mérhetetlen megpróbáltatások várnak, de méltatlan megaláztatásában sem ismer megalkuvást.

*

Zeusz, miután Prométheusz segítségével legyőzte az ellene lázadt titánokat és atyját, Krónoszt a Tartaroszba vetette, az istenek fejedelmévé lett. Mint a világ fölötti uralom új birtokosa, minden figyelmét és erejét hatalmának megszilárdítására fordította. A gyámoltalan, állati sorban tengődő emberekre ügyet sem vetett, sőt, azt tervezte, hogy elpusztítja az emberi fajt és újat teremt helyette. Prométheusz szíve azonban megesett a pusztulásra szánt emberiségen, és meghiúsította a kegyetlen tervet. Lelopta a halandók számára az égből a tüzet, mesterségre, tudományokra, művészetre oktatta őket, és hogy a halálfélelem gyötrelmeitől megszabaduljanak, szívükbe ültette a reményt.

Zeusz kegyetlen bosszút áll az isteni szándéknak ellenszegülő titánon. A föld véghatárán, a Kaukázus kietlen vidékén megbilincselve egy sziklához szegezteti. Ott senyved iszonyú kínok közt az emberek pártfogója, az irgalmas szívű, előrelátó titán. Az egész föld siratja a boldogtalant. Még a rettentő büntetés végrehajtója, Héphaisztosz is megszánja kegyetlen sorsát. Csak a hatalom és az Erőszak, Zeusz e két rideg hóhérlegénye nem indul meg gyötrelmei láttán. Prométheusz rendíthetetlenül szilárd lélekkel tűri a szenvedést. Birtokában van egy titok, amelynek ismerete nélkül Zeusz nem őrizheti meg trónját. Jöjjön akármi, ő ezt a titkot nem árulja el mindaddig, amíg az istenek ura fel nem oldozza bilincseit és meg nem követi az elszenvedett gyalázatért. Hiába kérleli titáni rokona, Ókeanosz, hogy engedjen Zeusznak, Prométheusz nem hajlik meg a zsarnoki hatalom előtt. Tudja, hogy el fog jönni a szabadító. A rettenthetetlen hős, aki majd kimenti az emberiség jótevőjét szenvedései poklából, Iónak, Inakhosz király szerencsétlen leányának sarjadéka lesz. Ió is Zeusznak köszönheti balsorsát. Zeusz szemet vetett a szép királylányra, de féltékeny felesége, Héra, tudomást szerezve erről, tehénné változtatta, és szüntelenül hajszolja, üldözi. A boldogtalan szűz bolyongása során elvetődik Prométheusz gyötrelmeinek helyére is. A titán résztvevő szavakkal fogadja és megjósolja neki, hogy bosszú bujdosás után a Nílus partján új hazát és nyugalmat lel.

Zeuszt aggasztja az uralmát fenyegető titok. Mindenáron meg karja tudni Prométheusztól, hogy ki fog trónja ellen törni. Elküldi hozzá Hermészt, aki fenyegetésekkel próbálja szóra bírni az elgyötört titánt, de Prométheusz erre sem törik meg. Csak sújtsa még kegyetlenebb büntetéssel Zeusz, taszítsa a Tartarosz mélyébe, küldje rá a máját marcangoló borzalmas saskeselyűt, ő nem hódol be a hálátlan zsarnoknak. S mikor a fenyegetések valóra válnak, félelem nélkül, rendületlen szívvel fogadja az iszonyú villámcsapást, amely sziklástul a mélybe dönti.

A Leláncolt Prométheusz első darabja egy trilógiának, amelynek másik két része elveszett. A második darabnak, a Megszabadított Prométheusznak tárgya a titán kiszabadulása és megbékélése Zeusszal. A harmadik rész, a Tűzhordó Prométheusz, a hősnek mint a tűz istenének megdicsőülését, és a Prométheia-ünnepek keletkezésének történetét tartalmazta.
K. Á. (Kreuss Ágnes)


AISZKHÜLOSZ: ORESZTEIA

(„Oreszteia”, i.e. 458. Tragikus trilógia. Fordította: Csengery János 1893, Devecseri Gábor 1962.)

Aiszkhülosz művészetének legkiemelkedőbb alkotása és egyben az ókori irodalom egyik legcsodálatosabb remeke az Oreszteia. Az argoszi uralkodóház megrendítő sorsát viszi benne színpadra a költő. A szerencsétlen királyi családot kegyetlen csapásokkal sújtja a balszerencse. Az ősök bűne megsokszorozódva hull vissza az utódokra. A büntetés után azonban elkövetkezik a kiengesztelődés ideje is, balszerencse üldözte család sora jóra fordul. Az égi hatalmak az emberek mellé állnak, és békésebb, derűsebb kor köszönt a világra.


I.
AGAMEMNÓN

(„Agamemnón.” Szereplők: 4 férfi, 2 nő, argoszi vének kara.)

Tíz éve már, hogy a két Atreusz-ivadék, Menelaosz, Spárta uralkodója, és Agamemnón, Argosz királya, seregével Trója ellen indult, megbüntetni a trójai királyfit, Páriszt, Helénának, Menelaosz szépséges feleségének elrablása miatt. Az áldatlan háború tengernyi vészt és megpróbáltatást hozott a harcosokra.

Mindez régen történt. Most azonban vége már a vérontásnak. Az egész Hellászon keresztülragyogó jelzőtüzek viszik hírül Argosz népének, hogy Tróját bevették a görög harcosok. A nép öröme határtalan. Agamemnón felesége, Klütaimnésztra, a férfilelkű, vérmes természetű királynő látszólag együtt örvendezik alattvalóival. Áldozattal köszöni meg az isteneknek, hogy férje és honfitársai mellett álltak a harcban, és készül Agamemnón fogadtatására. Lelke mélyén azonban már érik gyilkos terve. Szeretője, Aigiszthosz kedvéért és bosszúból Iphigeneia haláláért (l. Euripidész: Iphigeneia Auliszban) meg akarja ölni férjét.

Agamemnón diadalmenetben vonul be Argoszba. Mint fény nyomában az árnyék, ül mögötte a diadalszekéren kedvelt rabnője, Kasszandra, a szerencsétlen sorsú trójai királylány. Argosz vénei őszinte szeretettel fogadják a királyt. Felesége díszes bíbor szőnyeggel borítja be lába előtt a palota lépcsőjét, és álnok kedveskedéssel üdvözli. Neki azonban terhes ez a pompázó tisztelet, és csak hosszas unszolás után lép a vérpiros szőnyegre. Örömébe aggodalom vegyül. Nem nézik-e irigy szemmel ezt a fényes ünneplést az istenek? Gondterhelt szívvel megy be rég látott otthonába. Távozását Kasszandra szótlanul, megrendülve nézi. Baljóslatú sejtelmek gyötrik. Elborzadva áll az argoszi palota előtt, mely annyi szörnyűségnek volt már színhelye. Itt csábította el Agamemnón apjának, Atreusznak feleségét Thüesztész, az alattomos fivér, itt állt Atreusz szörnyű bosszút a hitszegésért, amikor Thüesztészt saját fiainak, Aigiszthosz bátyjainak húsával vendégelte meg, s innen indult utolsó útjára Iphigeneia, hogy élete árán nyisson utat Trója felé a görög hajóknak. Kasszandra látnok szemei előtt nem marad rejtve az a gaztett sem, amely most történik a falak mögött. Iszonyú látomását világgá kiáltja: a királyi házban megbúvó árulás most veszejti el a ház urát.

De elérkezett a jósnő végórája is. Eldobja papnői dobját és koszorúját, letépi magáról a papnői ruhát, dísztelenül, komor méltósággal lép be a palota kapuján, ahol várja a kegyetlen halál. Búcsúzóul még jóslatot mond: a gyilkosokat utol fogja érni az istenek büntető keze, Oresztész, a királyi pár Phókiszban nevelkedő fia, megtorolja a szörnyű bűnt. A palotából Agamemnón jajkiáltása hallatszik, majd kitárul a királyi ház belseje; ott fekszik Agamemnón és Kasszandra holtan. Mellettük áll Klütaimmnésztra, kezében vértől csepegő kard, homlokán és ruháján vércseppek. Most már nem alakoskodik, nem rejti hízelgő szavak mögé gyilkos szándékát. Fennhéjázó kérkedéssel vallja meg, hogy az ő kezétől pusztult el a király és a boldogtalan trójai leány. Nem törődik vele, hogy szörnyű tettét dicsérik-e, vagy gyalázzák. Megbosszulta férjén kedves gyermeke, Iphigeneia halálát, és a bosszú gyönyörét édesebbé tette számára az, hogy a gyűlölt Agamemnónnal együtt veszett el kedvelt harci zsákmánya, a trójai prófétanő. Királyi díszben jelenik meg a hitvesi vérrel szennyezett Klütaimnésztra nyomában hitvány szeretője, Thüesztész életben maradt harmadik fia, Aigiszthosz. A gyilkos királynő az ő nevében is bosszút állt. Megtorolta Atreusz fián bátyjai szörnyű vesztét. Argosz véneit fellázítja a gyáva csábító gőgös dicsekvése, fenyegetéseire fenyegetéssel válaszolnak, már-már összecsapnak Aigiszthosz fegyvereseivel a felbőszült vének, de Klütaimnésztra nem engedi újabb vérontással tetézni a bajt. Hadd csaholjon a lázongó tömeg, Argosz új királya Aigiszthosz marad.


II.
ÁLDOZATVIVŐK

(„Khoéphoroi.” Szereplők: 4 férfi, 3 nő, Klütaimnésztra szolgálóinak kara.)

Hat év telt el azóta, hogy Agamemnónt palotája előtt a sírba letették. Trónját a házasságtörő Aigiszthosz bitorolja, aki gyilkos ágyasával, Klütaimnésztrával, dölyfös zsarnokként sanyargatja Argosz népét. Ők ketten dúskálnak a rabolt királyi javakban, míg Agamemnón leánya, Elektra mint megtűrt cseléd sínylődik mellettük.

De a rossz lelkiismeret kínjai elől nincs a bűnösnek menekvése. Klütaimnésztrát éjszaka nem hagyja nyugodni a bűntudat. Azt álmodja, hogy sárkányt szült, s ez melléből szoptatás közben bőven megszívta magát vérrel. Ki más küldhette rá e gyötrelmes álmot, mint Agamemnón túlvilági véres árnya. A gyilkos asszony megrettenve baljós látomásától Elektrát küldi a király sírjához, hogy áldozattal engesztelje meg haragvó szellemét. De Elektra a sírnál nem engesztelésért, hanem bosszúért fohászkodik. Könyörögve borul le az alvilág ura előtt, küldjön iszonyú romlást a bűnösök fejére, vezesse haza Oresztészt, mentse meg Argosz gyászba borult földjét. Áldozás közben hajfürtöt talál a síron. Ez nem származhat a gyilkosoktól, csak Oresztész helyezhette oda.

Valóban Oresztész volt, aki így rótta le kegyeletét atyja emlékének. Megérkezett hát a várva várt szabadító. Apollón isten küldte azzal a szigorú paranccsal, hogy álljon bosszút Agamemnónért, ne ismerjen kíméletet, pusztítsa el a bűnös Aigiszthoszt és hitvány ágyasát. Elektra ujjongva fogadja a rég látott fivért, s a két testvér Püladésszel, Oresztész hűséges kísérőjével felkészül az igazságtevésre.

Ezután Oresztész és Püladész vállukon úti poggyásszal, mint messze földről jött vándorok kopogtatnak a királyi palota kapuján. Aigiszthosz nincs otthon, Klütaimnésztra fogadja őket. Vele közlik a megtévesztésül kieszelt álhírt, hogy Oresztész meghalt, s hamvait nevelője Phókiszban őrzi. Klütaimnésztra, a tettetés mesterasszonya, mély megrendülést színlel a hír hallatára, de lelke mélyén határtalan örömet érez. Nagy sietve hírnököt meneszt a távollevő Aigiszthosz után: azonnal jöjjön haza, és osztozzék a jó hír okozta örömben. Aigiszthosz azonban nemhiába fogadja kétkedéssel Oresztész halála hírét; alig lépi át a palota küszöbét, az ifjú hős kardja lesújt rá, és véget vet bűnös életének. Klütaimnésztrát gyászos jajkiáltás riasztja fel: a halottak ölnek elevent! A gyilkos asszony kétségbeesésében először fegyvert akar ragadni, majd kegyelemért könyörög Oresztészhez. Az anyai könyörgéstől Oresztész megtorpan egy pillanatra, de azután erőt vesz magán, és a palotába hurcolt Klütaimnésztrán kíméletlenül végrehajtja Apollón isten parancsát.

Argosz népe ünnepli a szabadítót, a zsarnokok bátor bíráját. Oresztész szívét azonban önvád marcangolja. Úgy érzi, súlyos bűnbe esett, anyagyilkos lesz ezentúl a neve. Rémes nőalakok jelennek meg előtte, az Erinüszek, a bosszúállás fertelmes istenasszonyai. Kétségbeesve menekül előlük Püthóba, Apollón jóshelyére, hogy ott megszabaduljon gyötrelmeitől.


III.
EUMENISZEK

(„Eumenidész.” Szereplők: 2 férfi, 3 nő, Erinüszek kara és néma személyek.)

Apollón kegyesen fogadja az Erinüszek elől hozzá menekülő Oresztészt. Üldözőit bódító álommal béklyózza le, kezéről lemossa anyja rátapadt vérét. Résztvevő szavakkal biztatja, késedelem nélkül menjen Athénba, ahol a város istennője, Pallasz Athéné kezéből elnyeri a teljes megtisztulást.

Alig indult el Oresztész, megjelenik a öld alól Klütaimnésztra szelleme. Felriasztja az alvó Erinüszeket, ébredjenek, és induljanak az anyagyilkos szökevény után. A kábulatából felocsúdó asszonyi szörnyeket vad haragra gerjeszti, hogy a biztosnak látszó zsákmány Apollón segítségével kicsúszott kezükből. Dühükben az isten ellen fordulnak. Átkozódásuk azonban hatástalan marad. Apollón továbbra is tántoríthatatlanul Oresztész mellett áll.

A bősz Erinüszek Pallasz Athéné temploma előtt érik utol Oresztészt. Éppen az istennőhöz fohászkodik, adja vissza lelke békéjét, szabadítsa meg a fúriáktól. Pallasz Athéné igazságosan akar dönteni Oresztész sorsa felett. Összehívja Athén bíróságát, Az Areiopagoszt. Részletesen kihallgatja az anyagyilkossággal vádolt ifjút és vádlóit, az Erinüszeket. Mindkét fél meghallgatása után születik meg az ítélet. Pallasz Athéné, az új isteni nemzedék tagja szemben áll azzal a régi istenek (pl. az Erinüszek) képviselte ősi felfogással, amely a vérrokonságot mindennél előbbre helyezi, és a vérrokon halállal való büntetését akkor is tiltja, ha az egyébként rászolgált a halálra, vérrokonnak pedig csak az anyai rokonságot tartja. Ezenkívül, mint Zeusz nem anyától született leánya, a férfit pártolja a nővel, az apát az anyával szemben. Ezért ő is Oresztész mellé s ezzel az új, apai jogú társadalom erkölcse mellé áll. Minthogy a bírák szavazatai egyenlő számban szólnak az elítélés és a felmentés mellett, az istennő szavazata a vádlott javára dönti el a pert. Oresztész szabad, elmúlt fejéről az átok, végképp megmenekült az Erinüszektől, ezek kénytelenek beletörődni az ítéletbe, vereségükért azonban Pallasz Athéné kedves városán, Athénen akarnak bosszút állni. Az istennő békítő szavakkal fordul hozzájuk. Nyugodjanak meg, vessék ki szívükből az ártó szándékot. Inkább segítsék az athéni népet; áldani fogja őket a város minden lakója. A szelíd rábeszélés erőt vesz a bosszú istennőinek zord indulatain. Pallasz Athéné híveivé szegődnek. Nevüket is megváltoztatják, s ezentúl Eumeniszeknek, jószívűeknek nevezik őket. Megbékélt, derűs lélekkel zengik dalukat, amely áldást hoz a béke és a haladás új korszaka előtt álló Athénre.

Magyarul az Oreszteiát 1912-ben játszották Kolozsvárott, Janovics Jenő rendező antik ciklusának keretében. Nevezetes modern előadása volt 1956-ban, a párizsi Marigny Színházban Jean-Louis Barrault-val a főszerepben.

K. Á. (Kreuss Ágnes)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése