Sipos István: Téli vers

Újév volt. Estés, szürke ég.

Pehely hó hullott házra, fára.

- Anyám most biztos mondaná:

Kifeslett egy égi párna. -

S baktattam én is bánatos,

gomolygó arccal, mint az ég.

- Szelíden ültek hajamon

lehulló, omló hópihék. –

szívemben bánat? Nagy dolog

nekem, ki szórtam élcet, tréfát.

- Az úton ment egy villamos,

itt-ott seperték már a járdát. –

Hazug volt! Megcsalt. Nevetett!

Első virágot sárba rántott!...

- A szél már kezdett lengeni,

S rajzolt Dunánkon sűrű ráncot. –

Csalódjak mostan? Egy leány

szemében villan csak mosoly?

- De nézd, már itt a vad vihar

s fülembe csípős port sodor. –

Szerettem mégis. Meglopott.

Szívemben érzett könnyű prédát!

- Lám, ott fenn az égi párnát

fehér fonállal összevarrták. –

S mentem, mentem. A bánatom

elillant aztán, messze szállott.

- A hó belepte vastagon

szikrázó színnel mind a várost. –

Lassan hazáig értem el

S nem ejtett lelkem mégse könnyet.

- A téli nap már áldozott,

Csókolván egyszer még a földet. –

S feledtem mindent. Semmiség!

Jön majd tavasszal újra lányka!

- Meleggel óvott benn a vén,

Csempézett arcú tiszta kályha. -

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.