Szophoklész Kolónoszban
született, Athéntől egy félórányira, a mirtusz, az aranyos sáfrány, a kékes
olajfa békésen szép városában. Fiatal korában gazdag apja jóvoltából mindent
megkapott, ami a gazdag görög ifjaknak osztályrészül juthatott. A fiatal
Szophoklész olthatatlan szomjúsággal habzsolta a tudást, a szépséget, az
örömet, és szerencse kísérte lépéseit. Jókedvű, jóindulatú, bőkezű férfinak
mondják a források. A boldog Athén népe szeretettel és megbecsüléssel figyelte
sikert sikerre halmozó életét. Disszonáns hang csupán kevésbé szerencsés és
tehetséges kollégáinak írásaiból hangzik vissza. Az irigy irodalmárok
zsugorinak, kicsapongónak, anyámasszony katonájának mondták.
Írói működése során
előbb-utóbb szembe kellett kerülnie az öreg mesterrel, Aiszkhülosszal. Ez huszonnyolc
éves korában, 468-ban következett be. Együtt versenyeztek a babérért, az
elsőségért. Az irodalmi harc szinte politikai méretű csatává terebélyesedett,
mert a marathóni nemzedék, a hűséges fegyvertársak, rokonszenves elfogultsággal
kardoskodtak Aiszkhülosz mellett. De Szophoklész, „az istenek és emberek
kedvence” mégis megnyerte a viadalt.
Szophoklész kilencven
évig élt, a virágzó Athén legszebb éveinek volt a tanúja. A kegyes halál akkor
ragadta el, mikor hazájának a napja lealkonyult, mikor a spártai hajóhad
megjelent Athén előtt,és kürtök riogató szava kísérte a szentelt falak
lerombolását.
Az ókori hagyomány
szerint élete nem szakadt meg a halállal, mint más közönséges halandóé. Dexión
hérósz néven az Olümposzra költözött, és napjai a görög mitológia napsugaras
derűjében folytatódtak tovább.
Régi feljegyzések
szerint százhúsz tragédiát írt, és húsz alkalommal nyert első díjat. Hét teljes
tragédiája és gy szatírjátékának töredéke maradt fenn.
Ránk maradt drámái: Antigoné; Oidipusz
király; Elektra; Philoktétész; Oidipusz Kolónoszban; Aiasz („Aiasz”?); A
trakhiszi nők („Trakhinai”?); Nyomkeresők („Ikhneutai”? szatírjáték-töredék).
SZOPHOKLÉSZ: ELEKTRA
(„Elektra”, i.e. 413
körül. Tragédia. Fordította: Bornemisza Péter 1558, Szűcs Dániel 1847, Finkei
József 1859, Csiky Gergely 1891, Csengery János 1919, Devecseri Gábor 1950.
Szereplők: 3 férfi, 3 nő, mükénei nők kara, néma személyek.)
Szophoklész
Elektrája ugyanazt a tárgyat dolgozza
föl, mint Aiszkhülosz az Oreszteia
második részében, a Síri áldozatban.
De míg Aiszkhüloszt elsősorban a mítosz és az isteni parancs erkölcsi ereje
érdekli, Szophoklész Elektrájában az
ember kerül előtérbe, a fonnyadó, szenvedő Elektra, aki görcsös fájdalommal és
vad vágyakozással készül a bosszú órájára.
*
Szophoklész
Elektrája azzal kezdődik, hogy
Oresztész )ifjú barátjával, Püladésszel és öreg nevelőjével együtt) visszatér
hazájába, mert meg akarja torolni apja halálát, és véget akar vetni Aigiszthosz
zsarnokságának. Célja elérésére mindenekelőtt önmaga holt hírét költi.
A
férjgyilkos Klütaimnésztrát gyötri az igazságtételtől való rettegés. Ezért
üldözi, fenyegeti leányát, Elektrát, aki nem titkolja, hogy hitvány gyilkosnak
tartja őt. Klütaimnésztra és Elektra a nevelőtől értesül Oresztész halálának
álhíréről. Klütaimnésztra megkönnyebbül, Elektrát viszont mélyen lesújtja, amit
hall. Élni sem kívánna tovább, ha nem érezné a bosszút most már a maga
kötelességének. Húga, a ragyogó szépségű és szelíd Khrüszothémisz, akinek
elbájoló alakját Szophoklész művészi ellentétül állítja az elszánt, kiaszott,
szinte lerongyolódott Elektráé mellé, aligha alkalmas segítőtársául. Elektra kétségbeesett
magányosságában találkozik Oresztésszel és Püladésszel, akik kezükben
hamvvederrel a királyi palota előtt várják. Abban a hitben, hogy az urnában
Oresztész hamvait hozzák, Elektra szívet tépő szavakkal siratja el öccsét.
Ekkor Oresztész felfedi magát: s e felismerés a dráma legnagyobb jelenete.
Ezzel ütött a cselekvés órája, s a bűnösök elveszik büntetésüket.
Szophoklész
Elektrája Jászai Mari egyik legnagyobb szerepe volt. 1890-ben mutatta be a
drámát a Nemzeti Színház magyarul először. 1901-ben játszotta ötvenedszer.
Azóta többször felújították. 1897-ben Nagyváradon görög mintára, szabad ég
alatt került színre Jászaival. 1956-ban a Rádió Világszínházban is elhangzott.
K. Á. (Kreuss Ágnes)
SZOPHOKLÉSZ:
PHILOKTÉTÉSZ
(„Philoktétész”, i.e.
409. Tragédia. Fordította: Csiky Gergely 1903, Csengery János 1919, Jánosy
István 1950. Szereplők: 5 férfi és a hajósok kara.)
Az
elhagyatottság és a betegség gyötrelmei között is rendületlen férfilelket
szólaltatja meg Szophoklész a Philoktétészben.
A tragédia hőse, ez a kényszerű ókori Robinson, végigszenvedi a földi élet legszörnyűbb
kínjait, de az igazságba vetett szilárd hit és az emberi jóság kivívják számára
az istenek könyörületét, amely végül is megváltja a magánytól és a testi
szenvedéstől.
*
A
kietlen Lémnosz szigetén immár kilenc éve magára hagyatva, nagybetegen tengeti
életét Philoktétész, a Trója ellen induló görög sereg egykori harcosa.
Harcostársai, Odüsszeusz, Agamemnón és Menelaosz tették ki a lakatlan helyre, mert
attól tartottak, hogy kígyómarta, üszkösödő sebe és fájdalmas jajveszékelése
bajt hoz a görög hadakra. Félelmetes íját és nyilait, amelyeket még Héraklész
ajándékozott nekik, nem vették el tőle, most ezekkel szerzi meg nyomorúóságos
táplálékát. Szívében olthatatlan gyűlölet lobog a hajdani bajtársak ellen, kik
testi szenvedéseit a magány gyötrelmével tetézték.
Akhilleusz
hősi halála után a Tróját vívó vezéreknek egy foglyul ejtett jós azt jövendölte,
hogy az ostromló sereg csak akkor foglalhatja el az ellenséges várost, ha a
harcosok soraiban ott küzd Philoktétész célt soha el nem tévesztő nyilaival, és
vele együtt Neoptolemosz, Akhilleusz fia. Ezért a vezérek Odüsszeuszt és
Neoptolemoszt Lémnosz szigetére küldik, hogy szerezzék meg a varázslatos
fegyvert, és hozzák magukkal a magányosságra kárhoztatott nyomorékot.
Odüsszeusz csellel akarja teljesíteni küldetését. Ráveszi az ifjú
Neoptolemoszt, hogy jóakaratot színlelve, férkőzzék Philoktétész bizalmába. Mondja
azt, hogy ő is gyűlöli aa trójai vezéreket és ígérje meg, hogy hajóján
visszaviszi hazájába. A csel sikerül: Philoktétész hisz Neoptolemosznak, átadja
neki nyilait, ezzel kiszolgáltatja magát. Nincs már akadálya annak, hogy
Odüsszeusz visszahurcolja a gyűlölt hajdani bajtársak táborába. Neoptolemoszban
azonban megszólal a lelkiismeret. Odüsszeusz fenyegetése ellenére visszaadja az
íjat és a nyilakat Philoktétésznek, és megindul vele a hajó felé, hogy
ígéretéhez híven hazájába vigye.
Ekkor
Héraklész, az istenné vált hérosz jelenik meg a távozni készülők előtt.
Felszólítja Philoktétészt, menjen önként a Tróját vívó harcosok közé, ott
meggyógyul súlyos nyavalyájából és Neoptolemosszal együtt diadalra fogja vinni
a görögök ügyét. Philoktétész engedelmeskedik az isteni parancsnak, és bizakodó
szívvel indul a gyógyulás és a győzelem felé.
K. Á. (Kreuss Ágnes)
SZOPHOKLÉSZ: OIDIPUSZ KIRÁLY
(„Oidipusz türannosz”,
i.e. 429 és 425 között. Tragédia. Fordította: Guzmics Izidor 1839-40, Szabó
Károly 1857, Csi8ky Gergely 1903, Csengery János 1919, Babits Mihály 1941.
Szereplők: 7 férfi, 1 nő, a thébai aggok kara, néma személyek.)
Az
Oidipusz király a halandók fölött uralkodó kiszámíthatatlan végzet drámája. A
boldog életű, nemes jellemű thébai uralkodónak, bár akarata ellenére vétkezett,
súlyosan kell lakolnia, a mi felfogásunk szerint ártatlanul. A thébai vének kara
mondja ki a dráma alapgondolatát:
Senki hát halandó
embert, ki e földön várja még
Végső napját, ne
nevezzen boldognak, míg élete
Kikötőjét el nem érte
bánat nélkül, biztosan.
(Babits Mihály fordítása)
*
Láioszt,
Théna egykori királyát utazás közben egy ismeretlen meggyilkolta. Az uralkodó
nem hagyott maga után utódot; egyetlen fiát csecsemőkorban kitette az erdőbe,
mert Apollón azt jósolta, hogy ez a gyermek, ha felnő, meggyilkolja apját, és
vérfertőző házasságra lép anyjával. A gazdátlan város egy szörny, a Szfinksz
rémuralmát nyögte. Ekkor érkezett Thébába Oidipusz, a korinthoszi királyfi,
akit félelmetes jóslat késztetett az agg korinthoszi királyi pár elhagyására: a
püthói jóshelyen megtudta, hogy szülei vesztét ő fogja okozni. Oidipusz megszabadította
a várost a zsarnok szörnyetegtől. A thébaiak ezért királyukká tették, és ő nőül
vette az özvegy királynét.
A
tragédia kezdetén ismét keserves napok virradnak Thébára: dühöng a döghalál,
pusztul a nyáj és a mező. A nép könyörög Oidipusznak, mentse meg újra a várost.
A király minden áldozatra kész, hogy polgártársait megszabadítsa a pusztulástól
és a nyomorúságtól. Mivel Apollón jóslata szerint Láiosz király bosszulatlan
halála miatt szenved a város, Oidipusz elhatározza, hogy bári áron leleplezi és
száműzetéssel bünteti a gyilkost. Kemény parancsot ád: aki tud valamit Láiosz
király haláláról, jelentse neki.
Elsőnek
Théba vak jósát, az agg Teiresziaszt vezetik elé. Az aggastyán azonban a király
ellen emel megdöbbentő és szörnyű vádat: Oidipusz a gyilkos, őmiatta büntetik
az istenek a várost. A király vad haragra gerjed, rágalomnak minősíti a jós
szavait, de a sorjában kitudódó részletek egyre inkább a jóst igazolják. A
királynő, Iokaszté leírásából borzadva ismeri fel Oidipusz, hogy Láiosz
ugyanazon a helyen, a phókiszi hármas keresztútnál veszítette életét, ahol ő
vándorlása közben egy kísérettel utazó idősebb embert önvédelemből agyonütött.
A korinthoszi hírnöktől megtudja, hogy nem volt vér szerinti gyermeke a
korinthoszi uralkodónak, csecsemőkorában Láiosz király parancsára egy pásztor
tette ki az erdőbe.
Most
már – jöjjön, aminek jönnie kell – mindenre fényt akar deríteni. Elővezetteti
Láiosz hajdani pásztorát, és ez rettegve vallja meg a kérlelhetetlen igazságot:
Oidipusz Láiosz és Iokaszté fia, saját apjának gyilkosa és saját anyjának
férje. A thébai királyi család végzete beteljesedett, megvalósult az irtózatos
püthói jóslat. Iokaszté kétségbeesésében öngyilkos lesz, Oidipusz kiszakítja
saját szemeit, hogy több szörnyűséget ne lásson. Sírva búcsúzik el szeretett
hazájától, testbe, lélekben összetörve indul a száműzetésbe.
Az
Oidipusz király csodálatos drámai
technikája, amely a cselekményt nem a jelenben bontja ki, de az egyre inkább
feltáruló múltból értelmezi, mintája és eszménye lett a modern, lélektani
eszközökkel dolgozó színműveknek is (Ibsen). Egyike a korunkban is gyakran
előadott antik drámáknak. Magyarul
1891-ben szólaltatták meg először a Nemzeti Színház művészei az Operában
(Iokaszté: Jászai Mari; Oidipusz: Nagy Imre). Emlékezetes Max Reinhardt 1911.
évi rendezése a budapesti Beketow-cirkuszban 200 statisztával. 1908-ban a
Comédie Francaise művészei adták elő a Vígszínházban. 1958-ban a Körszínházban,
1962-ben a Nemzeti Színházban mutatták be Budapesten.
K. Á. (Kreuss Ágnes)
SZOPHOKLÉSZ: OIDIPUSZ KOLÓNOSZBAN
(„Oidipusz epi Kolónó”,
i.e. 401. Tragédia. Fordította: Csiky Gergely 1877, Csengery János 1919, Babits
Mihály 1941. Szereplők: 6 férfi, 2 nő, kolónoszi aggok kara, néma szereplők.)
Az
Oidipusz Kolónoszban Szophoklész utolsó műve. Cselekménye alig van, mégis
csodálatos belső erő, az öregkor megnyugvása, méltósága, tapasztalata szól
belőle. A drámával – Oidipusz magasztos halálának megörökítése mellett –
Szophoklész felejthetetlenemléket állít saját szülőhelyének, Kolónosznak is.
A
hagyomány szerint az Oidipusz Kolónoszban keletkezése idején az agg
Szophoklészt fia gyámság alá akarta helyeztetni azon a címen, hogy már
gyengeelméjű. Szophoklész védekezésül fölolvasta a dráma néhány részletét, mire
a bírák felháborodva utasították el a fiút.
*
Sok
évi bolyongás után érkezik a vak Oidipusz leányával, Antigonéval, hűséges
kísérőjével az Athén melletti Kolónoszba. A tengernyi szenvedés megtisztította
az átoktól; tudja, hogy a bűnök, amelyekbe kegyetlen sorsa sodorta, nem az
övéi; fáradtan és megnyugodva várja a közelgő halált. Csak egy kívánsága van:
Kolónoszban temessék el meggyötört testét, mely Apollón jóslata szerint áldást
hoz a földre, ahol nyugszik. Thészeusz, Athén ura, részvéttel és szeretettel
fogadja Oidipuszt, jó szívvel teljesíti kérését, és menedéket nyújt a
boldogtalan öregnek.
Apollón
jóslatáról a thébaiak is értesültek. Ezért Kolónoszba küldik Kreónt, hogy vigye
vissza Oidipuszt szülővárosába. A száműzött megtagadja a vissaztérést. Tudni
sem akar a hálátlan thébaiakról és hűtlen fiairól, Polüneikészről és
Eteoklészről, akik sohasem törődtek apjukkal, és eltűrték, hogy koldusmódra
bolyongjon idegen földön. Kreón nem áll el szándékától, s hogy az apollóni
jóslat ígérte áldást városának megszerezze, kész erőszakot is alkalmazni.
Szolgáival elraboltatja Oidipusz leányait, a hűséges Antigonét és a közben
szintén odaérkezett Iszménét, és a boldogtalan aggastyánt is el akarja
hurcoltatni. Thészeusz azonban megakadályozza az erőszakoskodást, kiszabadítja
a lányokat, é Kolónosz elhagyására kényszeríti Kreónt.
Ezután
fia, Polüneikész keresi fel Oidipuszt. Ő is a száműzetés keserű kenyerét eszi,
mert öccse, Eteoklész megfosztotta hatalmától és elűzte Thébából. Most argoszi
segítséggel készül visszaszerezni a királyi trónt. Bűnbánóan kér bocsánatot apjától,
és kérleli, hogy álljon mellé a küzdelemben. Oidipusz azonban nem bocsát meg
neki. Polüneikész apja átkától kísérve, kétségbeesetten hagyja el Kolónoszt.
Villámlás
és mennydörgés jelzi, hogy elérkezett Oidipusz végórája. Földöntúli hang
szólítja. Búcsút vesz szeretett leányaitól, s Thészeusszal elvonul. Csodás
jelektől kísérve, magányosan, méltósággal távozik az életből. Sírjának helyét
Athén urán kívül senki sem ismerheti.
Az
Oidipusz Kolónoszban magyarul először 1878-ban került színre a Nemzeti
Színházban (Oidipusz: E. Kovács Gyula; Antigoné: Jászai Mari; Iszméné: Márkus Emília).
1943-ban az Oidipusz királlyal együtt újították föl.
K. Á. (Kreuss Ágnes)
SZOPHOKLÉSZ: ANTIGONÉ
(„Antigoné”, i.e. 441.
Tragédia. Fordította: Szűcs Dániel 1868, Csiki Gergely 1876, Csengery János
1890, Kemenes József 1898, Révay József 1942, Trencsényi-Waldapfel Imre 1947.
Szereplők. 6 férfi, 3 nő, a thébai vének kara, néma személyek.)
Az
Antigoné a humanista életszemlélet egyik első művészi megfogalmazása A rideg
hatalomvágy és a nemes szívekben élő törhetetlen szabadságszeretet ellentéte
fejeződik ki a két főalak – Kreón és Antigoné – tragikus összecsapásában. Mind
a ketten elbuknak, de míg Antigoné magasztosan, honfitársaitól megsiratva
pusztul el, a zsarnok Kreón bukása nem ébreszt részvétet.
Oidipusz
átka beteljesült, a hatalomért viaskodó fiain, Polüneikészen és Eteoklészen. A
Polüneikész vezette argoszi hadak legyőzetve vonulnak el Théba falai alól, s a
testvérháborúra kelt fivérek egymás kezétől pusztulnak el. Thébában Kreón az
úr, a ridegszívű és makacs zsarnok, aki nem tűri, hogy akaratának bárki is
ellenszegüljön. Parancsa szerint Eteoklésznek díszes temetés jár, mert a haza
védelmében esett el, Plüneikészt azonban, aki szülővárosa ellen támadt, tilos
eltemetni, holtteste legyen kutyák és hollók martaléka. Halál vár a vakmerőre,
aki tilalmát megszegi.
Antigoné,
a hűséges nővér, aki egyébként Kreón fiának, Haimónnak jegyese, nem tud meghajolni
a zsarnoki parancs előtt. Szívében erősebb az istenek törvénye: a halott ne
maradjon temetetlen. Mivel húga, a szelíd és engedelmes Iszméné nem mer vele
tartani, egyedül keresi fel szerencsétlen bátyja holttestét, áldozatot mutat be
mellette, és a temetés jeleként behinti homokkal.
Kreón
a tilalom megszegéséért iszonyú haragra gerjed, és szörnyű büntetéssel sújtja
Antigonét. Megparancsolja, hogy távoli sziklabarlangba falazzák be a leányt,
pusztuljon ott magára hagyatva. Théba népe a boldogtalan leánnyal érez, és
borzalommal beszél a zsarnok kegyetlen ítéletéről. Még Haimón is szembefordul
apjával Antigoné érdekében. Kéri, követeli, hogy változtassa meg döntését.
Teiresziasz, a vak jós szintén józan megfontolásra igyekszik rábírni Kreónt.
Megjósolja neki, hogy ha nem temetteti el Polüneikészt, és nem bocsátja ki sziklabörtönéből
a leányt, el fogja veszíteni saját gyermekét, Haimónt. A félelmetes jóslat és a
thébaiak kérő szava végül is meghajlítja Kreónt. Visszavonja embertelen
parancsait.
De
az istenek büntető keze gyorsabb volt. Hiába helyezik Kreón emberei nyugalomra
Polüneikész hamvait, a kérlelhetetlen sorsot nem tudják feltartóztatni.
Antigoné öngyilkos lett sziklabörtönében, és mellette Haimón önkezével vetett
véget életének. A királynő, fia pusztulásának hírére, kétségbeesésében megöli
magát. Kreón pedig összeomolva siratja embertelen zsarnokságát, amely felesége
és gyermeke gyilkosává tette.
Szophoklész
Antigonéja magyarul 1876-ban szólalt meg először a Nemzeti Színházban, Jászai
Mari játszotta a címszerepet. Több felújítása volt. 1954-ben a Rádió Világszínháza
sugározta, 1956-ban a Miskolci Színház adta elő, majd 1958-ban a Körszínházban mutatták
be Budapesten.
K. Á. (Kreuss Ágnes)
Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály.
Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése