Szombat éjszaka,
már éjfél is elmúlt, ballagtam haza,
anyám ez a város,
békésen lélegzett álmos
ezernyi fala,
magába ölelve lágyan.
Néha-néha megálltam,
a fenti folyosón át meglestem a holdat,
ha akarnám, elérném,
gondoltam és nevettem…
egyszerre felijedtem,
elém a sötétből részegek botoltak,
a Nyugati vidékén,
szétkurjantva a csendet.
Tizenöten lehettek,
egy némber hányt nekidőlve a falnak,
kettő még szinte gyermek…
Emez köhögött, amannak
csurogtak könnyei,
voltak,
kik szótlan tántorogtak,
egy férfi bömbölt, Katóka kell neki,
és nők sikongtak.
Hát ezek itt maradtak,
szóltam magamban,
pusztuló kor élő emlékei…
mint ásatások
föltárnak rég elmúlt világot,
nem árt őket sem megtekinteni.
Rég elmúlt korszak?
és újra megálltam ijedten,
oly szép volt az éj, amit bemocskoltak, -
ezért feledtem,
hogy pár év távolából árad e borszag,
s hogy ez éjjeli hazajáró lelkek
micsoda bűzös múltból érkeztek meg.
Hány régi szombat estét,
hány gőzös vasárnapot idéztek,
az asszony sírt, a gyerek félt,
és úsztak a soványka pénzek…
A magyar bánat
hányszor fulladt már lélekölő borba,
fittyet hányt száz bajának
kurjongva a szolga,
s aztán, hódolva urának,
ölt és halt nagyvitézen, -
ez volt a dolga.
A járdán álltam s néztem
e szomorú csoportot, -
még milyen mélyen
rejtőzik a méreg e népben,
amit a szolgaság beleoltott…
s eszembe ötlött:
itt is, ott is… még Pentelén is láttam,
e frissenfont, pompás, gazdag kosárban,
jónéhány rothadó gyümölcsöt.
És mégis: szerethetem az embert,
ha ily szemetjét megvetem?
a szívem sebesen vert:
az a győzelem,
ha minden tört életért megvívjuk
csatánkat győztesen.
S ha lesz majd, akinek minden hiába,
mert élni szolgaként akar,
a múltat továbbra is visszaokádja,
nem lel az otthont itt, mert nincs hazája,
pusztuljon rabtartóival!
Forrás: Szívünk szerinti
törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése