Lengő szellőcske bontogatja
a fák zöldselymű lobogóit,
s az ég is tőle fodrozódik
a felhők habjait kavarva;
ily bársony-puha fuvalomban
a szív már lázban, izgatottan
dobog, dobog e szép tavaszra.
Dobban a szív, és megdobognak
a fák, a füvek és a rétek,
s már minden harmatos vidéket
a szív, az emberszív dobogtat,
hogy ébredezve szerte zengjék
az új ember új győzedelmét,
amely fényt ad a tavaszoknak.
Földünk, a kéklő hegykeretben
nem volnál más, csupán a vázlat,
lapos, kusza ecsetvonás csak,
ha a napnál is fényesebben
az ember értelme, szerelme
beléd nem folyna, nem ölelne,
hogy vele épülj rendületlen.
S mily értelmetlen, semmi volnál,
kigondolt, béna, furcsa ötlet,
ha a vizek, hegyek, a völgyek,
s velük a sebes-röptű orkán
nem kényszerítne küzdelemre,
s z emberi erő, az elme
nem lenne izmosabb azoknál!
Tavasz! Tavasz! Tavaszi tájék!
Légy harsona, tüzelj a harcra,
nyíljon benned az ember arca,
hogy az aluvó tiszta szándék
teáltalad magára leljen,
s a fényes tavaszi seregben
már érted küzdjön – a hazáért!
Forrás: Szívünk szerinti
törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése