Euripidész alighanem a
szalamiszi ütközet napján született, valószínűleg Szalamisz szigetén. Életéről
biztosat úgyszólván nem tudhatni. A kíváncsi idegeneknek sokáig mutogatták azt
a tengerparti barlangot, ahol állítólag műveit írta. Előkelő forrásokból
származó pletykák azzal akarták gyalázni, hogy azt terjesztették róla: egy
bukott szatócs és egy kofa házasságából született. Hitelesebb adatok szerint
Euripidész anyja nemesi családból származott, atyjának földbirtoka lehetett
talán Szalamisz szigetén. Fiatal korában először atléta akart lenni, majd
állítólag festő, de ez is csak szóbeszéd. Három fia volt.
Euripidész nem osztozott
a két másik tragédiaköltő elismeréssel tele, állami megbízásokkal is
megtisztelt életében. Közszereplése sokkal kisebb jelentőségű, ami talán abból
következik, hogy kortársai nem túlzottan kedvelték, merész színpadi újításaitól
és a szofisták bölcseletét magévá tevő költő szókimondó kritikájától is
idegenkedtek. Pedig munkássága nem kisebb jelentőségű, mint az elődeié.
Értékelésben csak egymás mellé lehet őket állítani. A drámaírás technikájának
fölényes mestere volt, gyakran hívta segítségül a pszichológiát, meseszövése
lebilincselő, és életszemlélete reálisabb, mint az elődeié. Kilencvenkét drámát
írt, ebből 18-at őrzött meg számunkra az idő, köztük az egyetlen majdnem teljes
szatír-drámát (K ü k l ó p s z). Maradandó hatást különösen nőalakjai
gyakoroltak a világirodalomra (Iphigeneia, Médeia, Phedra, Elektra). Ezek a
csodálatosan jellemzett asszonyok a mai napig is vissza-visszatérnek valamilyen
formában a színpadon.
A háborútól és belső
harcoktól zaklatott Athénban Euripidész nem érezte jól magát. Élete végén Makedóniába
vándorolt, másfél évig élt ott Halálát is kikezdte a pletyka. Egyesek szerint
kutyákat uszítottak rá, azok tépték szét, mások szerint pedig feldühödött asszonyok
verték agyon.
V. J. (Vitányi János †)
Ránk maradt drámái: Alkésztisz („Alkésztisz”,
438); Médeia; Hérakleidák („Herakleidai”, 429 és 427 között); Andromakhé („Andromakhé”,
429 körül); Hippolütosz („Hippolütosz”, 428); Hekabé („Hekabé”, 425 körül);
Oltalomkeresők („Hiketidész”?); Héraklész („Héraklész”, 424 után); Ión („Ion”?);
Trójai nők („Troadész”, 415?); Elektra („Elektra”, 413 körül); Heléna („Heléné”,
412); Iphigeneia a tauroszok között; Phoinikiai nők („Phoinisszai”, 411 és 409
között); Oresztész („Oresztés”, 408); Bakhánsnők; Iphigeneia Auliszban;
Küklopsz („Küklopsz”?).
EURIPIDÉSZ: MÉDEIA
(„Médeia”, i.e. 431.
Tragédia.
Fordította: Csengery János 1909, Kerényi Grácia 1961.
Szereplők: 7 férfi, 2
nő, korinthoszi nők kara.)
A
Médeia a józan megfontolást nem ismerő, már nem is emberi méretű bosszú
drámája. Hősnője a mélyérzésű, óriás akaraterejű, önérzetében megalázott nagy
lélek, Héliosznak, a Nap istenének sarjadéka, nem tűrheti az ellene elkövetett
gyalázatos hitszegést, s inkább önmagát is boldogtalanná teszi, megfosztja
legdrágább kincsétől, csakhogy megalázóját érdeme szerint megbüntesse.
*
Kegyetlen
megaláztatást kell elszenvednie Médeiának, a barbár kolkhiszi fejedelem,
Aietész büszke leányának. Férje, Jaszón hűtlen lett hozzá, és a fényesebbnek
álmodott jövőért rideg számításból érdekházasságot akar kötni: a korinthoszi
királylányt készül elvenni feleségül. Az állhatatlan élettárs megelégelte a
messze földről származó barbár asszonyt. Elfeledte, hogy szerencséjét, híres
vállalkozásának sikerét, sőt még életét is Médeiának köszönheti. A Médeiától
kapott varázsszerek segítségével szerezte meg hajdan az aranygyapjút és győzte
le a rá támadó szörnyeket, a sárkányt és a tűzokádó bikát. Ezután a szerelmes kolkhiszi
leány segítette a szökésben, amikor együtt menekültek Aietész haragja elől.
Megölte saját fivérét, és holtteste darabjait szétszórta, hogy Aietészt fia
tetemének összeszedése késleltesse az üldözésben. Eltette láb alól Péliaszt, a
Jaszón ellen acsarkodó királyt. Jaszónért soha semmilyen áldozattól sem rettent
vissza, s most két kis fiával magára hagyatva, hazátlanul a balszerencse
martalékává lett.
De
megalázba és elárulva sem adja meg magát a sorsnak. A hitszegés okozta fájdalom
felébreszti barbár lelkében a bosszú vad szenvedélyét. Jaszón borzalmasan fog
lakolni hűtlenségéért. Ez a gondolat önt erőt szívébe, amikor újabb csapás éri:
Kreón, Korinthosz királya, gyermekeivel együtt száműzi országából, nehogy
féktelen haragja bajba döntse a nászra készülő párt. Médeia beletörődik az
embertelen döntésbe, csak egy nap haladékot kér, hogy felkészülhessen az útra.
Valójában nem az úti készület miatt, hanem a bosszú művének végrehajtásához van
szüksége erre az időre. Megbékélést mutatva közeledik Jaszónhoz. Azt színleli,
hogy igazat ad férjének, a királyi nász valóban szerencsét hoz majd
gyermekeikre. Csak azt az egyet kéri Jaszóntól, eszközölje ki számára, hogy
fiacskáit ne kelljen a száműzetésbe magával vinnie. A kisfiúkat gazdag
ajándékkal küldi a menyasszonyhoz, őseitől örökölt díszes fátyollal és vert
aranykoszorúval akar kedveskedni neki. A pompás ajándék azonban, amelyet Médeia
pusztító méreggel itatott át, halált hoz Kreón leányára. Láng csap ki a
fátyolbólés a koszorúból, s lemarja a királylány bőrét és húsát. Kreón
kétségbeesve borul haldokló gyermekére, de ezzel csak saját vesztét idézi elő.
A gyilkos méreg őt is megtámadja, és hamarosan végez vele. Diadalmaskodott hát
a megalázott nő családi élet megrontóin. De a győzelemért szörnyű árat fizet. A
király hívei az ajándékot átadó kisfiúkon akarják megbosszulni uruk halálát.
Médeia borzalmas választás előtt áll. Vagy a bosszúra éhes korinthosziak kezére
kerülnek gyermekei, vagy ő vet véget életüknek. Keserves vívódás után megszületik
szívében az iszonyú elhatározás, és meggyilkolja fiacskáit. Ezzel Jaszón
végzete betelt. Elnyerte árulása jutalmát, mindenkit elvesztett, akit
szeretett. Médeia diadalmasan repül sárkányok vontatta szekerén új otthona,
Athén felé.
A
Médeiát időszámításunk előtt 431-ben a nagy Dionüszosz-ünnepen mutatták be
Athénban. A kortársak feljegyzései szerint nem aratott sikert. Szerzője a
tragédiaköltők versenyében Euphorión és Szophoklész mögé a harmadik helyre
szorult, tehát megbukott. Valószínű, hogy a versenybírák azért nem ítélték meg
helyesen a nagy mű értékét, mert hősnőjében – a barbár föld e démoni
gyermekében – nem találták meg a görög jellem egyik lényeges tulajdonságát: a
józan mértéktartást.
Euripidész
Médeiáját magyarul Kolozsvárott játszották először a Janovics Jenő rendezte
antik ciklusban (1913). 1960-ban a Pécsi Nemzeti Színház újította föl.
K. Á. (Kreuss Ágnes)
EURIPIDÉSZ: IPHIGENEIA
AULISZBAN
(„Iphigeneia hé en
Aulidi”, i.e. 405. Tragédia.
Fordította: Guzmics Izidor 1839-40, Szabó Károly
1849,
Radó Antal 1892,
Csengery János
1911-1919, Devecseri Gábor 1960 és 1961.
Szereplők: 5 férfi, 9
nő.)
Euripidész,
a női lélek nagy ismerője, páratlan művészettel mutatja be a szerencsétlen
argoszi királylány sorsát. Iphigeneia szűzi bája, kesergése korai vesztén, majd
tudatos önfeláldozása több mint kétezer év múltán is felemelő csodálattal tölt
el bennünket.
*
A
görögök ezernyi hadihajója Aulisz öblében vesztegel. Itt gyülekeznek a
bosszúszomjas hellén harcosok, hogy Trója ellen induljanak, és megtorolják a
trójai királyfi, Párizs gyalázatos vakmerőségét, visszaszerezzék Menelaosz
spártai király elrabolt feleségét, a szépséges Helénát. De kedvező szél híján már
hosszú idő óta nem tudnak hajóra szállni. Végül is a sereg vezérei az égiekhez
fordulnak tanácsért. A jós Kalkhasz szájából elborzadva hallják az isteni
szózatot: Artemisz haragja sújtja a hadra kelt görögöket, mert a sereg
fővezére, Agamemnón megsértette az istennőt. Mindaddig nem jut tovább Auliszból
a hajóhad, amíg Agamemnón engesztelésül fel nem áldozza Artemisznek leányát, Iphigeneiát.
Agamemnón a vezéri nagyravágyás és a szülői szeretet érzései közt ingadozva az
auliszi táborba rendeli feleségét, Klütaimnésztrát, és leányát, Iphigeneiát
azzal az ürüggyel, hogy Akhilleusz, a legendás hírű hős megkérte a leány kezét.
A
két nő, a kis Oresztésszel együtt mit sem sejtve érkezik meg Auliszba.
Akhilleusz megütközve értesül a nász híréről, hiszen ő nem kérte Iphigeneiát
feleségül. Kiderül a kegyetlen igazság: Agamemnón halálra szánta saját leányát
a görögök nagy vállalkozása érdekében, s egyben azért, hogy vezérségét
megtarthassa. Hiába minden keserű szemrehányás, hiába az ártatlan leány ijedt
jajveszékelése. Agamemnón, bár maga is keservesen szenved, nem enged. Az
Odüsszeusz által fellázított sereg követeli Pihigeneia feláldozását. Akhilleusz
meg akarja menteni Iphigeneiát, de a csalódott leány már nem kíván elmenekülni
a feláldoztatás elől. Kéri szeretteit, ne sirassák, örömdalt énekelve kísérjék
az oltárhoz, halála nagy dicsőség lesz az egész család számára, mert életét
Hellasz üdvéért áldozza fel. Megrendülve hallgatja leánya szavait a két szülő.
Akhilleusz is meghatottan vesz búcsút Iphigeneiától, akinek szépsége,
szelídsége és önfeláldozó nagylelkűsége lángra lobbantotta szívét.
Agamemnón
kezében megvillan a kard, de a halált hozó acél már nem éri el a lányt,
Artemisz istennő elragadta az oltárról, és egy szarvasünőt tett oda helyette.
Ennek vérét ontja ki Agamemnón kardja. Ujjong az egész tábor. Iphigeneia megmenekült,
s az istennő is kiengesztelődött. Megjött a kedvező szél, feszülnek a vitorlák,
indul a sereg Trója felé.
Az
Iphigeneia Auliszban Euripidész
utolsó műve. Pellában, a műveltség-kedvelő félbarbár makedón király, Arkhalész
udvarában írta. A darbot már nem ő fejezte be, hanem fia, az ifjú Euripidész.
Ez vitte színre is Athénban, apja halála után, i.e. 405-ben. A tragédiát minden
korszak nagyra becsülte. Latinra már keletkezése után 200 évvel lefordította
Ennius, később a XVI. században Rotterdami Erasmus, a híres humanista is
átültette latin nyelve. Témáját Racine és több más francia szerző is átvette.
Német fordítása Schiller műve. Gluck operát írt belőle. Magyarul 1960-ban
játszották a budapesti körszínházban.
K. Á. (Kreuss Ágnes)
EURIPIDÉSZ: IPHIGENEIA A
TAUROSZOK KÖZÖTT
(„Iphigeneia hé en
Tauroisz”, i.e. 412. Tragédia. Fordította: Kempf József 1895, Csengery János
1911-1919,
Devecseri Gábor 1961.
Szereplők: 5 férfi, 2
nő, görög nők kara, néma személyek.)
Az
Iphigeneia a tauroszoknál az Atreusz
család és az istenek megbékélésének a drámája. A sorsüldözte nemzetségre
ezernyi viszontagság, véres borzalom és szenvedés után végre boldog napok köszöntenek.
A két testvér, Iphigeneia és Oresztész barbár földön egymásra talál, együttes
erővel leküzdik a jósorsuk útjában álló utolsó akadályt, s az égiek áldásától
kísérve térnek vissza szeretett hazájukba.
*
Szomorú
tisztet ró Iphigeneiára megmentője, a szűz Artemisz. Tauriszba, a távoli barbár
országba vitte, ahol az a kegyetlen szokás uralkodik, hogy a partra vetődő
idegeneket feláldozzák Artemisz oltárán. Az istennő papnőjeként Iphigeneia
szenteli be az áldozatra szánt jövevényeket. A kegyetlen szokástól szenvedő
lelkét még a honvágy fájdalma is gyötri. Baljóslatú álmot lát, s ezt arra
magyarázza, hogy családját újabb csapás érte, öccse, Oresztész meghalt.
De
Oresztész nem halott, sőt közelebb van Iphigeneiához, mintsem az gondolná.
Apollón parancsára hűséges barátjával, Püladésszel a tauroszok földjére ért,
hogy megszerezze Artemisz szobrát az athénieknek, s ezzel megengesztelje a még
mindig haragvó Erinüszeket. A szerencse azonban ellene fordul. Taurisz urának,
Thoásznak emberei elfogják, s Püladésszel együtt megkötözve viszik Artemisz
templomába, ahol Iphigeneia felindulva várja őket. Eddig, ha hellén férfit
vetett az áldozati oltárra a balsors, sajnálta a boldogtalant, most azonban,
hogy halottnak tudja szeretett öccsét, senki iránt sincs szánalom szívében.
De
hiába fogadkozik, hogy kegyetlenül fog bánni a jövevényekkel, amikor meglátja a
két ifjút, erőt vesz rajta a részvét. Megrendülve fordul hozzájuk, nevüket,
származásukat kérdezi. Oresztész nem hajlandó megnevezni magát, annyit azonban
elárul, hogy hazája Argosz. Iphigeneiának erre merész ötlete támad. Felajánlja,
hogy megmenti és szabadon bocsátja az ifjút, ha ez Argoszba visszatérve elviszi
levelét rokonainak. Oresztész nem fogadja el a nagylelkű ajánlatot. Az ő
gyötrelmekkel teli élete úgy sem ér sokat, részesüljön inkább Püladész
kegyelemben. Iphigeneia ekkor átadja a levelet Püladésznak, és szóban is
elmondja annak tartalmát. Szavaiból fény derül származására és viszontagságos
életére. Oresztész boldogan ismeri fel benne nővérét.
A
viszontlátás örömét azonban megkeserítik Oresztész gyászos hírei. Apjuk nem él,
Klütaimnésztra, a gonosz feleség oltotta ki életét; a gyilkos asszonnyal pedig
ő, Oresztész végzett. Ezért üldözik most az Erinüszök, és addig nem lesz
nyugta, míg Apollón parancsát teljesítve, Artemisz szobrát Tauriszból Athénbe
nem viszi. Erre azonban most nincs remény, nehéz helyzetükből nincs kiút.
Iphigeneiának mentőötlet jut eszébe. Azzal az ürüggyel, hogy az anyagyilkos és
barátja a bűn mocskával fertőzték meg a szűz istennő szobrát, elhalasztja a
feláldozást. A tengerpartra, Oresztész hajója közelébe viszi a szobrot, s
odvezetteti a két foglyot is, hogy a tenger vizével mossa le róluk vétkeiket.
Thoász, a barbár föld nyíltszívű királya későn veszi észre a cselt. Iphigeneia
a két hellén ifjúval már hajóra szállt. A hajó azonban viharba kerül, és nem
tud tovább haladni. Ha segítség nem érkezik,a
bosszúszomjas tauroszok kezére kerülnek.
Az
égiek azonban megelégelik Agamemnón ivadékainak szenvedését, és oltalmukba
veszik őket. Pallasz Athéné megjelenik a tauoroszi templom felett, és megtiltja
Thoásznak, hogy üldözőbe vegye a menekülőket. Az istennő Oresztészhez is
szózatot intéz. Emeljen templomot Hellaszban, ott állítja fel Artemisz szobrát,
és a templom papnője Iphigeneia legyen.
Az
Iphigeneia a tauroszok között nemcsak
a régi görög színházlátogatók körében aratott nagy sikert, népszerűsége
mindmáig nem csökkent. Ebből a drámából merítette Goethe Iphigeneia Tauriszban
c. drámájának a tárgyát. Euripidész drámáját a Rádió Világszínháza 1961-ben
bemutatta.
K. Á. (Kreuss Ágnes)
EURIPIDÉSZ: BAKHÁNSNŐK
(„Bakhai”, i.e. 406.
Tragédia.
Fordította: Csengery János 1911.
Szereplők: 7 férfi, 1
nő, bakhánsnők kara.)
A
Bakhánsnőket, a civilizáció tilalmai
alól felszabadító Dionüszos-kultusz e különös, vad drámáját, kortársai és az
utókor egyaránt Euripidész egyik legkiválóbb művének tekintették. A költő
halála után mutatták be Athénban igen nagy sikerrel. Népszerűsége túlélte az
ókor pogány világát. A Nazianszoszi Szent Gergelynek tulajdonított „Szenvedő
Krisztus” c. középkori drámában Mária ugyanazokkal a szavakkal siratja el
Krisztust, mint Agaué, a darab tragikus sorsú hősnője fiát, Pentheuszt.
*
Új
isten érkezését köszönti a napsugaras antik világ. Dionüszoszét, Zeusz és
Szemelé fiáét. Ő adományozta az emberiségnek a szőlőt és a mámorító, gondot-bút
feledtető italt, a bort. Tisztelete diadalmasan terjed el az egész földön. A
halandók mindenfelé víg ünnepeket ülnek tiszteletére. Szégyenszemre anyja
szülőföldjén, Thébában nem ismerik istenségét. Sőt, az elhunyt Szemelét azzal
gyanúsítják, hogy nem is Zeusztól foganta őt. Dionüszosz elhatározza, hogy
megbünteti a thébaiakat. Emberi alakot öltve és isten-voltát eltitkolva
megjelenik Thébában, hogy személyesen hajtsa végre a bosszú művét. A város
asszonyaira vad mámort bocsát, s felhajszolja őket a hegyekbe. Ott járják
szilaj táncaikat a thébai nők. A féktelen tombolásban Pentheusz király anyja, a
tisztes Agaué vezeti őket.
Pentheuszt
ez mérhetetlenül felháborítja. e baljóslatú jelek sem térítik észre. Hallván,
hogy a bakhánsnők megrohanták nyáját és széttépték állatait, összegyűjti a
fegyveres őrséget, azokkal indul az asszonyok ellen. Dionüszosz ekkor már
megelégeli konok, istenkáromló ellenszegülését, s elhatározza, hogy elveszejti.
Rábeszéli, hogy mielőtt haddal támadna a nőkre, asszonyi ruhába öltözve lesse
meg őket. Pentheusz megfogadja a tanácsot, nem is sejti, hogy a vesztébe rohan.
Amikor a bakhánsnők észreveszik, őrjöngve esnek neki és darabokra tépik.
Levágott fejét saját anyja, a mámortól elvakult Agaué diadalmasan hozza le a
városba: azt hiszi, hogy oroszlánt ejtett el. Eloszlik azonban a részegség
köde, és a gyilkos anya kétségbeesve döbben rá, hogy milyen szörnyűséget
követett el. De már nincs segítség, a diadalmas Dionüszosz nem könyörül rajta.
Atyjával és testvéreivel együtt el kell hagynia a várost, amelyet gyászba
döntött.
K. Á. (Kreuss Ágnes)
Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály.
Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése