Téged szeret, - ki tűz szemébe néz,
vigyázva izzó vasnak hőfokát,
vagy az, kivájatok csendjében áll,
tapintja szénfal csillanó erét
s a föld méhében fényért, életért,
kemény marokkal küzdelemre lép.
Téged szeret Teréz, -
ki dús gyapotba’ jár –
s csak hallanád – oly szépen énekel,
hogy fel sem ismernéd e régi dalt,
mely hordta summáslányok súlyos bánatát.
S szeret Teréznek apja is, a földműves,
ki napnak tartja solti szőlők új borát
s csettint, dicsérve színt, illatát.
Téged szeret! Te hoztál szikkadt rög fölé,
záporral terhes, nagyszerű vihart –
s a csöndes és kicsiny viskók fölé
oly szép pacsirtaéneket –
szabadság hírmondója, te –
nincsen, ki téged elfelejt.
Nagyon szeret s keményen áll mögéd, -
nem negyvennél, de négyszáznál is több ezer –
(s nem is csak Rákoson s nem is csak szóbeszéd).
S nagyon szeretlek én. Csudálatos szavad,
haragvó szíved hányszor hallgatom, -
szavad, mely úri klubba tört és szívedet,
mely mint a vészmadárnak szárnycsapása vert,
Pozsony felett viharmadárként verdesett.
Nagyon szeretlek én. S míg versed olvasom –
a verset, melyben kér, még kér a nép,
öklét emelve kér – csöndes leszek
s oly egyszerűen szeretnék szólani,
amint a honvéd tisztjének jelent.
Vigyázzban állva szólanék s jelenteném
neked, Petőfinek: már ád a nép, -
megnőtt s már bő marokkal ád, -
fehér gyapotot, csillogó sötét szenet –
s övé a föld, a föld méhének kincsei,
s az erdők és vizek.
Forrás: Szívünk szerinti
törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése