Olyan sokáig elragadt
tilalmak karja tőlem,
már féltem, hogy magamra hagysz
a zúzmarás időben.
Jég-szirmú erdő nőtt köréd,
s halálos hűs lehelet
tarolta szívem örömét,
a rügyező szerelmet.
Fürkésztelek, kutattalak,
azt hittem. idegen vagy,
becéző hangod elakad,
játékos kedved elhagy.
Sötét szemed, akár az éj, -
de gyulladt benne csillag!
Felém szólt, biztatott: ne félj!
E fényre fák kinyílnak.
A tiszta fényű szerelem
hozott vissza karomba,
amely kigyúlt a szemeden
tilalmat átlobogva;
amely hitet adott s kezem
kinyúlt merészen érted, -
azóta én mérföldeken,
folyókon át elérlek.
Hajad hullámaiba már
ujjam lágyan simulhat,
és ajkad drága bimbaján
meleg szavak virulnak.
A csüggedésben is erő,
a bajban oltalom vagy, -
maradj nekem ily éltető,
mindent adó napomnak.
Maradj nekem, hogy így magam
tudjam midig magamat,
maradj olyannak boldogan,
milyennek most akarlak.
- Az idő síkos útjain
elfutnak majd az évek,
de egyre új tavaszba int
a csókod, ölelésed.
Forrás: Szívünk szerinti
törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése