Hányszor kell még nyughatatlan éjjel
szembenéznem a halál szemével?
Szívem vad és zavart dobogással
meddig riaszt, rémít a halállal? –
Félelmemben szállnak ez az évek:
Élek holnap? – Még hány évig élek?
Emlékezem a martinászokra –
lankadatlan sürögve-forogva,
izzó vas-pataknál, maró lángban
állták a hőt – azt a forrást bátran.
S láttam kinn a zizegő határban,
ezüst-fényes kasza-villogásban
hogy dűlnek a rendek szép sorjába –
micsoda kéz vágja és sorjázza!
Állnád-e te? Bírnád-e te bátran? –
kérdezem a gyötrő éjtszakában.
Hogy nő az éj, nő a szorongásom:
Erős leszek? - Győzök
a halálon?
Féltelek te, még-nem-is-élt élet.
Remény, remény, hogy sóvárgok érted
Ködbe-tűnő, szívszaggató szándék,
két karomra, friss erőmre várj még!
Messzefutó, gyermekkori tájak,
elérlek majd, vagy már sohse látlak?
Meddig nézek kedvesem szemébe?
Lesz-e fénye derűm tükörképe? –
Csitulj, csitulj szívem dobogása,
tűnj el éjek hideg borzongása!
Élni akarok még, élni bátran,
gyönyörködni fűben,kőben, fában,
mit nem tudott báró,bankár tenni –
munkában e világ dísze lenni.
Forrás: Szívünk szerinti
törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése