Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam, milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felém int,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

Miért tétova? Radnóti Miklós 1943 májusában, amikor ezt a versét írta, már rég nem „tétova” költő, csak néhány héttel azelőtt fejezte be az alkotóerejének teljes gazdagságát megmutató Negyedik eclogá-t, s ezt a gazdagságot (a következő szavakat itt valóban legszorosabb értelmükben használhatjuk) utolsó leheletéig megőrizte.

De vajon lehet-e arról a bonyolult érzelmi-intellektuális-akarati szövevényről, amit szerelemnek neveznek, másképpen szólni, mint tétován, hacsak épp szövevényességét nem akarjuk feláldozni a szavak racionális világosságának, Igaza van tehát a költőnek, amikor szerelme „rejtett csillagrendszeréről” szól, hiszen minden mély szerelemben külön világok, konstellációk sokasága szövődik egységgé.

Radnóti Miklós szerelmi lírája – erről keveset szoktak beszélni – különösen gazdag, változatos, és ami a modern költészetben meglehetősen ritka, egy-két, mélyebb nyomokat alig hagyó, epizodikus fellobbanástól eltekintve mindvégig a Fanni iránt érzett boldog, harmonikus szerelmének hangja csendül ki belőle. A sors, bár egyébként nagyon is kegyetlen volt hozzá, azzal ajándékozta meg, hogy a Rossz legfeljebb kívülről, egy ellenséges társadalom fenyegetésein keresztül komorlik be abba a napfénnyel teli világba, ahová már első verseskötete előtt, a zsengék sorain át beléphetünk, s ahová sohasem a szerelem megtörése, legfeljebb csak megzavartsága, - a megélhetés gondjai vagy a kedves kényszerű távolléte miatt szökik be szomorúság.

A Tétova óda különösen csábít arra, hogy rajta keresztül próbáljuk megközelíteni Radnóti szerelmi lírájának sokdimenziójú világát; ez itt most egyetlenegy alkotás egységébe zárva jelenik meg.

A csillagrendszerek evokációja már a vers kezdősoraiban Radnótinak abba az erősen vizuális, a természet mély jelentéseket hordozó képeivel benépesített Universumába visz el bennünket, amelynek a nappal és az éjszaka váltakozása, az ég, a csillagok, a hold kezdettől fogva szerves tartozékai:

Fázol? várj, betakarlak az éggel,

hajadra épül a hímzett csillagok

csokra és holdat lehellek a

szemed fölé…

- olvassuk már az első verseskötetében (Szerelmes vers Boldogasszony napján), egy későbbi kötete pedig, mint ismeretes, az Újhold címet viseli. Radnóti világán belül maradunk tehát, ha a „csillagrendszer” kifejezésnek nem pusztán a „valami bonyolult összességét” jelentő fogalmi értéket tulajdonítunk, hanem a szó vizuális értéke által felkeltett természeti képet is bevonjuk értelmezésünkbe.

Radnóti természetélménye – sokan megfigyelték már – erősen mozgalmas elemekből tevődik össze; dinamikus tájaiban mindig „történik” valami. Amikor ezt mondjuk, nem kifejezetten a szó epikus értelmében vett elbeszélhető történésekre gondolunk, hanem az állandó egymásba olvadó vizuális, motorikus, akusztikus megnyilatkozások mozgására, amelyek különösen az első kötetek verseiben rohannak el gyors egymásutánban előttünk, de amelyek képalkotó fantáziájának későbbi lehiggadása során sem tűntek el egészen. Amikor most a Tétova ódá-ban szerelme csillagrendszeréről beszél, magát a szerelmet máris ennek a mozgásélménynek a jegyében ragadja meg, s ez a „nyüzsgő és áradó lét” és ellentétpárjának, a „megkövesült csigaháznak” a megjelenítésével csak tovább fokozódik. A következő sorokban azután a költőt körülvevő éj mozdul meg, s „zizzenve röppenő kis álmokat vadász”: - ebben a sorban már nemcsak az igék sora, hanem még akusztikájuk is részt vesz az egyre gyorsuló mozgásban.

Az erős mozgásélmény egyik gyökere kétségtelenül pszichológiai természetű, s a költő testét-lelkét eltöltő erotika (sőt alighanem ennek biológiai összetevője is) keresi bennük a megfogalmazást, de a világ mozgásának az az intellektuális, filozofikus igényű átélése sem tűnt el nyomtalanul felette, amellyel még diákkorában a marxizmus tanításaiból ismerkedett meg, s amellyel maga is szerette kapcsolatba hozni képei dinamikus, sőt dialektikus jellegét. És bármiképp vélekedjünk az 1940-es Radnóti verseinek világnézeti kicsengéséről, az a Tétova óda soraiból is világosan kiolvasható szemlélet, amely a szerelmet a „nyüzsgő és áradó” lét megnyilatkozásaképp akarja megragadni, meglehetősen távol áll a Kedvest sejtelmes, messzi lénnyé stilizáló, irracionális ködökbe beburkoló idealista szerelemkoncepcióktól. Ha világnézeti rokonát akarjuk keresni, leginkább József Attila sok vonatkozásban más költői eszközökkel megfogalmazott, de látásmódjában költőnkhöz közel álló Ódá-jában találhatnánk meg. Radnóti Tétova ódá-jának képei a maguk sűrített módján szintén az örök anyag mozgását érzékeltető képekkel beszélnek a szerelemről:

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A „kőben megkövesült csigaház” képénél külön is érdemes elidőznünk. A kővek a líra története során alaposan kiaknázott, ősrégi szimbolikával rendelkeznek, de ez a mi versünk értelmezése szempontjából alig ígér valamit. Sokkal többet mond, hogy Radnóti erősen érdeklődött a kövek iránt, gyűjtötte őket, és íróasztalán szép, lecsiszolt formájú kavicsokat tartott. Az ilyen érdeklődésben a pszichológusok rendszerint a személyiség teljességre szóló törekvésének megnyilatkozását ismerik fel, s ha ez igaz, akkor különösen érthető, hogy miért épp a különben is a költő kedvtelésének intim világához tartozó kövek merülnek fel képzeletében, amikor szerelme teljességéről akar beszélni. Azt pedig szinte felesleges megemlítenünk, hogy a kövek ősanyagjellege önmagában is a biztonság, az örökkévalóság képzetét kelti fel, az viszont már sokat mond, hogy két („biztos”, „örök”) jelző még tovább erősíti az előbbi képzetet, s az erősítést csak többszörösre fokozza, hogy a következő mondatban „megkövesült csigaházról” beszél. De a csigaház ismét bonyolult, többféle értelemmel rendelkező kép, a zártság és védettség hozzáfűződő asszociációi a kő rokonává teszik, ugyanakkor erotikus hangulattal telítődött, nemegyszer pedig az anyára utal. Bonyolultan egymásba fonódó jelentéseit nem is szabad hideg racionalizmussal elemeznünk: elégedjünk meg annak a leszögezésével, hogy valamennyi említett jelentésből ott rezeg valami Radnóti szerelmi lírájában.

Egy ilyen szerelem valóban csak állandó gazdagodást és állandóan megújuló ihletet jelenthetett a költő számára. A romantika szótárából való ihlet megjelölést ebben az esetben azonban csak jobb híján használhatjuk: Fanni egyáltalán nem múlt századi Múzsa; nem sejtelmességével, titokzatosságával inspirál, hanem reális valóságával, azzal, hogy osztozik a költő életében, gondjaiban, harcaiban:

A szeretőm harcaim társa és

ösmeri életemet;

- írja róla még régebben Férfinapló-jában (Húszonharmadik évem). Talán épp személyiségének állandóan jelenvaló, reális volta miatt kell keresnie azt a képet, amely elmondaná róla a lényeget. Keresésében különben nincs semmi kétségbeesés vagy keserűség, majdnem azt mondhatnánk, hogy költői fogás csak: az egész világirodalomban járatos költő jól tudta, hogy a szerelmi líra egész története a „Minek nevezzelek?” kérdésével van tele, s ahhoz is eléggé érett férfi volt, hogy tisztában legyen a szerelem multidimenzionális természetével. A költő mesterségéről való meditációnak azonban mindenképp magától értetődő helye van ebben a szerelmes inspirációjú versben: az igazi szerelem az egész embert áthatja, sőt magához húzza, megvilágítja mindazt, ami jelentős benne. Radnóti világában különösen az utolsó években kaptak erős hangsúlyt (Nem bírta hát…; Mint észrevétlenül) a Tétova óda alábbi soraival rokon gondolatok:

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont maradt belőlem s néhány hajcsomó…

A mai olvasót különösen megrázza, hogy az életet jelentő szerelem és költői hivatás képe hirtelen a halál képeibe torkollik bele. Erosz és Thanatosz közeli rokonai egymásnak – mondhatná fel valaki a pszichoanalitikus közhelyet; - a ma már kegyetlen jóslatnak tűnő szavakat mi mégis inkább a háborús évek alatt állandóan életveszélyben élő költő ekkortájt többször is megfogalmazott balsejtelmeivel hoznánk kapcsolatba. Talán elég, ha a mintegy két hónappal azelőtt írt Negyedik ecloga rokon soraira emlékeztetünk.

A halál felfeketedő képe mintegy kétfelé vágja a Tétova óda szerkezetét. Az első rész képeinek-jeleinek gazdag tartalmát már áttekintettük. De utalnunk kell arra is (a problémára csak mostanában kezdenek felfigyelni), hogy a képek jellegéből kibontakozó térszemlélet szintén nagyon sokat elárul a költő világából. A Tétova óda belső dinamikáját kétfajta tér érintkezése, egymásba játszása adja meg: az egyik a vers első részének kozmikus magasságokba ívelő, az ősidők kagylóit magába foglaló kőtömegtől a hold és az ég felé emelkedő, a vertikális vonalak uralmával jellemezhető tér. Azok, akiknek a fantáziája ilyen jellegű tereket alkot, valaminek a boldog megtalálását, biztonságát s az adott pillanatban túlmutató állandóságának érzését hordozzák magukban. Radnóti szerelmi vallomása tehát nem véletlenül jelenik meg épp egy ilyen, felfelé ívelő térben. Bizonyos mértékig azonban mégis absztrakt térről van szó, elemei vagy olyan elvont fogalmak, mint a lét, vagy pedig valamiképp az elvontság határán állnak, mint a „csillagrendszer” vagy a „csigaház”, de épp ez teszi lehetővé, hogy segítségükkel a szerelemről és a költészetről filozofáljon. Mindez más szóval azt jelenti, hogy bár minden képet a magát a képek megjelenési tervét is állandóan érzelem melegíti át,  a Tétova óda első része mégis inkább intellektuális jellegű meditáció a költő szerelmének bonyolult „csillagrendszeréről”. Ez az intellektuális jelleg egyébként az érett Radnóti egyre jobban elmélyülő tulajdonságai közé tartozik, behatóbb elemzése azonban most elvezetne kitűzött célunktól.

A vers második része viszont egy zártabb, ugyanakkor bensőségesebb és konkrétabb teret teremt mondanivalója köré: a meditáció szinte időtlenséget súroló világából abba a vad jelenbe visz át, amely az előbbiekben már megismert szerelmet 1943. május 26-án, a vers megírása napján veszi körül, ami legelőbb abban nyilvánul meg, hogy a szerelem filozófiája után most a társadalomban élő és dolgozó Fanni testi valósága felé fordul, és a mindennapi munka prózájától meggyötört házaspár estéjének életképét rajzolja meg:

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap…

A rövid, egymondatos utalás mögött megélhetésük nehéz körülményei húzódnak meg: amióta összeházasodtak, állandóan szegénységükkel kellett küszködniük, s a háborús évek még azt a keveset is egyre bizonytalanabbá tették, ami addig jutott nekik. Érthető tehát, hogy anyagi gondjaik épp ezekben az években kezdenek a versek motívumai között is előkerülni:

Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,

féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,

téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben…

- olvassuk például az Októbervégi hexameterek-ben, a Mint észrevétlenül-t pedig teljes egészében idéznünk kellene.

A Tétova óda sorai ugyan mindössze az esti fáradtságra utalnak, de az álom sötétjéből meg-megérintett Fanni képe mögé valójában a rosszul fizetett magánórák és egyéb más, bizonytalan pénzkeresési alkalmak örömtelen munkáját kell odaképzelnünk, egy olyan helyzetet, amely rendszerint inkább ingerlékenységet vagy lemondó passzivitást, mint szerelmes gyengédséget szokott kiváltani. Radnóti gyengédséggel veszi körül hitvesét, s azt mutatja meg, bármennyire fáradt is, puszta jelenléte poétizálja együttlétüket, s a szoba csendjét egy nehezen közölhető, leheletfinom erotikus atmoszférával tölti meg. Nem tudom eldönteni, hogy magának az atmoszférának vagy a megfogalmazásnak rendkívüli finomságát hangsúlyozzam-e? – az alábbi sorokban ugyanis költői fából-vaskarika valósul meg, hiszen egy banális esti környezet, a szerény vacsora asztalon maradt nyomai változnak át gyengéd szerelmi lírává:

… zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a terítőn,

s magától csendül egy üres vizespohár…

Az idézett sorok poétikus varázsát alighanem az adja meg, hogy bennük az ételmaradékok megfosztódnak eredendő prózaiságuktól, sőt Radnóti tájképeinek ragyogó, zengő mozgalmasságával telítődnek. A leheletfinom, alig érzékelhető, de mégis jelenlevő erotikáról a következő sorokban azután testi valóságában megjelenített asszony mozdulataiból sugárzik tovább, amiben viszont az a rendkívüli, hogy egy álmos nő váltja ki:

álmos szemed búcsúzva még felém int,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Ez a hétköznapok prózájában is megőrzött, eleven Erosz Radnóti költészetének egyik leginkább magával ragadó vonásai közül való, s annál inkább értékes, mert egy olyan korban tudott megmaradni, sőt gazdagodni, amely még a legalapvetőbb emberi megnyilatkozásokat is állandóan széttöréssel fenyegette. És a fenyegetettség nemcsak a katonai szolgálat, a munkatáborok kényszerű távolléteiben, a háború és a fasizmus életveszélyes helyzeteiben jelentkezett. Ismeretes, hogy Radnóti Miklóst már előzően állástalanság, kényszerű bérmunkák sora, a közéletben való részvétel lehetetlenülése, másodrendű állampolgárság vette körül, és veszélyeztette elidegenítéssel az élet s véle a szerelem értékeinek teljes átélését. Veszélyeztette csak, de nem zavarta meg, ami viszont csupán azért válhatott lehetségessé, mert a férfi és a nő olyan, az eddigiek közül méltán a legmagasabb rendűnek tartott kapcsolatán alapult, amelyen belül a nő egyenrangú társként osztozik a férfi munkájában, gondjaiban, politikai elképzeléseiben, véle együtt vívja szabadságharcát, s így valóban szerves, oszthatatlan része annak a mikrokollektívának, amelyet most nem a szó jogi, hanem biológiai, lélektani és morális értelmében szeretnénk párnak nevezni. Egy ilyen páron belül végeredményben egyik fél sem külön hódolatot vagy hódítást követelő „másik”, hanem egy szerves egésszé összeolvadt, új entitás:

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

- olvassuk a Tétova óda vége felé járva. Tulajdonképpen az egész vers ezt, a két test, két lélek egyetlen, közös ritmusából feltörő vallomást készíti elő, hogy így mégis lényegeset tudjunk meg arról, hogy mit tart Radnóti szerelme rejtett csillagrendszerének.

Az egyenrangú szerelmes pár költészetének a kor magyar lírájában meglehetősen új hangot jelentő megszólaltatása Radnótit ahhoz a férfi és a nő még ma is jórészt csak megszületőben levő bensőséges közösséget megszólaltató modern lírához kapcsolja, amelynek legkiválóbb énekesei épp a szocialista vagy a szocializmushoz közel álló költők közül kerültek ki (Éluard, Desnos, Aragon). Azt pedig szinte felesleges leírnunk, hogy ez az egyén önzésén túlmutató, egyetemes értékek felé kitáruló szerelmi líra s a belőle áradó erkölcs mennyire időszerű.

BARÓTI DEZSŐ

Forrás:   Irodalmi alkotások elemzése 338-4345 old., Szépirodalmi Könyvkiadó 1976.