De nehezen fogadott be
A szivébe!
De sokáig kellett várnom melegére!
Hogy az a jó, az az áldott
Öreg asszony
Imádságos két kezével
Megáldhasson.
Csak az anya tud úgy nézni,
Mint ő nézett,
Kinek szive a fiáért
Egyre vérzett;
Ki mindétig csak csalódott,
Rosszat látott:
Még bennem is kutatgatta
A jóságot.
Ott ült arcán örök titkos
Töprengése:
Hogy fiának leszek-e jó
Felesége?
Tudok-e majd anyja helyett
Anyja lenni?
Tudom-e majd balsorsban is
Úgy szeretni?
Egyszerre csak fenn az égen
Gyűlt a felhő,
Gyönge testét megfúta az
Őszi szellő.
Úgy ápoltam… sohse volt hőbb
Imádságom,
Mint mikor ott vergődött a
Betegágyon.
Egy bús éjjel el is jött a
Végórája,
Ez volt hozzám az utolsó
Sóhajtása:
„Hű is voltál, jó is voltál,
Édes lányom!
Szeressétek mindig egymást!
Isten áldjon!”
Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon –
Költemények 7-9. old. – Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése