1
A
rakodópart alsó kövén ültem,
néztem,
hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig
hallottam, sorsomba merülten,
hogy
fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha
szivemből folyt volna tova,
zavaros,
bölcs, és nagy volt a Duna.
Mint
az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel,
kalapál, vályogot vet, ás,
úgy
pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden
hullám és minden mozdulás.
S
mint édesanyám, ringatott, mesélt
s
mosta a város minden szennyesét.
És
elkezdett az eső cseperészni,
de
mintha mindegy volna, el is állt.
És
mégis, mint aki barlangból nézi
a
hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvű,
örök eső módra hullt,
szintelenül,
mi tarka volt, a mult.
A
Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra
gondoló anyának ölén
a
kisgyermek, úgy játszadoztak s zépen
és
nevetgéltek a habok felém.
Az
idő árján úgy remegtek ők,
mint
sírköves, dülöngő temetők.
2
Én
úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem,
amit meglátok hirtelen.
Egy
pillanat s kész az idő egésze,
mit
százezer ős szemlélget velem.
Látom,
mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek,
öleltek, tették, ami kell.
S
ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit
én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk
egymásról, mint öröm és bánat,
Enyém
a múlt és övék a jelen.
Verset
írunk – ők fogják ceruzámat
s
én érzem őket és emlélkezem.
3
Anyám
kún volt, az apám félig székely,
félig
román, vagy tán egészen az.
Anyám
szájából édes volt az étel,
apám
szájából szép volt az igaz.
Mikor
mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom
néha emiatt –
ez
az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha
majd nem leszünk!...” – megszólítanak.
Megszólítanak,
mert ők én vagyok már;
gyenge
létemre így vagyok erős,
ki
emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert
az őssejtig vagyok minden ős –
az
Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám-
s anyámmá válok boldogon,
s
apám, anyám maga is ketté oszlik
s
én lelkes Eggyé így szaporodom!
A
világ vagyok – minden, ami volt, van:
a
sok nemzetség, mely egymásra tör.
A
honfoglalók győznek velem holtan
s
a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád
és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török,
tatár, tót, román kavarog
e
szívben, mely e multnak már adósa
szelíd
jövővel – mai magyarok!
…
Én dolgozni akarok. Elegendő
harc,
hogy a multat be kell vallani.
A
Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást
ölelik lágy hullámai.
A
harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé
oldja az emlékezés
s
rendezni végre közös dolgainkat,
ez
a mi munkánk; és nem is kevés.
József Attila folyóirata, a Szép Szó, 1936 könyvnapjára történelmi tanulmánysorozatot adott ki Mai magyarok – régi magyarokról címmel.
A sorozat élén – előszó helyett – a költő egyik legnagyobb, legegyetemesebb
igényű költeménye állt, A Dunánál.
Alkalmi versnek készült, mint hajdan a Nemzeti
dal, s mint abból, ebből is egy nép történelmi sorsának foglalata lett. Az
eredeti ihlető alkalomra csak az utolsó előtti versszak utolsó sora utal, a
tanulmánysorozat címének időszerűbb felét idéző felszólítás: „… mai magyarok!”
A Duna nemegyszer lett a költők lantján a magyar
nép sorsának szimbólumává. Eötvös József például 1836-ban Búcsú című elégiájában így írt:
Buda, - Mohács, -
Nándornál elfutó,
Tán honnon könnye vagy
te, nagy folyó?
Vagy gondoljunk Ady híres költeményére, A Duna vallomásá-ra, amikor a „vén
Iszter” csacska-részegen „táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt” a költőnek, s
mintha maga is megsokallta volna tehetetlenségét, „boldogtalan, kis országok
között” reménytelenül hömpölygött tova. 1907-ben keletkezett ez a vers, s egy
évvel utóbb, 1908-ban a Magyar jakobinus
dalá-ban a belenyugvás keserűsége helyett már türelmetlen, perzselő
kérdések csapnak ki a szavak kohójából, a közös sors kínjában égve, a nemzeti
függetlenséget s a társadalmi átalakulást egyszerre követelve:
Mikor fogunk már
összefogni?
Mikor mondunk már egy
nagyot
Mi, elnyomottak,
összetörtek,
Magyarok és
nem-magyarok?
A nagy Duna-versek sorát folytatja József Attila
költeménye is. A történelmi helyzet még bonyolultabb, mint az Ady-versek
foganása idején volt, hiszen az ellenforradalmi rendszer kommunista üldöző,
haladásellenes, nacionalista-soviniszta politikája éppen a szomszéd népek
közötti faji gyűlölködés gonosz indulatára építette hatalmát, s 1936-ban ez a
hatalom már a fasiszta diktatúra formáit öltötte magára. S a proletárköltő népe
jövőjének gondján küszködve, ebben a történelmi helyzetben keres választ az
egyre égetőbb kérdésre: mi a magyar?
A három szerkezeti egységre tagolt vers a József
Attila-i versépítés újszerűségének szép példája. A költő verskezdetei ugyanis
gyakran valamilyen konkrét élmény tárgyiasságát, természetes realitását
fogalmazzák meg többnyire epikai nyugalmú képekben. „A város peremén, ahol
élek” – szólal meg a híres költemény első sorában: „Ki tiltja meg, hogy
elmondjam, mi bántott hazafelé menet?” – kezdi e köznapi kérdéssel Levegőt!
című versét; „Itt ülök, csillámló sziklafalon” – zendül az Óda első sora, s A Dunánál
kezdő képe:
A rakodópart alsó kövén
ültem,
néztem, hogy úszik el a
dinnyehéj.
Majd tovább szubjektiválja a képet, önmaga kerül
a középpontba, a tétován szemlélőd költő, amint sorsába merülten üldögél, gondolkozik. A tárgyi valóság egyre
inkább képzeletivé, gondolativá lesz: a Duna, mintha a költő szívéből eredt
volna, „zavaros, bölcs és nagy” volt, felkavaró és nyugtató, a habok táncos
fodrán tovaillanó, titkok burkolta mélyén azonban rejtelmes, kitudhatatlan,
mint a végzet.
A második versszakban két hasonlat ölelkezik
össze. A hullámok szabályos, harmonikus tovarezgése az emberi test munkában
edzett izmainak ritmusát asszociálja a költőben:
Mint az izmok, ha
dolgozik az ember,
reszel, kalapál,
vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült,
úgy ernyedett el
minden hullám és minden
mozdulás.
Figyeljük meg, hogyan torlódnak itt egymásra az
igék! Hogyan perdülnek össze s válnak szét újra, s a fodrozó hullámok látványa
hogyan lesz az emberi mozdulatok ritmikájának nyelvi remekévé! A „pattant”,
„feszült”, „ernyedett el” igék sorrendjével és minőség-megkülönböztető
jelentéstartalmával s az úgy
határozószó háromszori, ismételt használatával a hullámverés fokozatos
csitulását, elnyugvását is érzékelteti a költő, míg a versszak utolsó két
sorában gyermeki gyengéddé lágyítja a második hasonlattal kifejezett
fantáziaképet:
S mint édesanyám,
ringatott, mesélt
s mosta a város minden
szennyesét.
A nehéz gyermekkor emlékei páráznak fel e
sorokból. A Duna – képzeletben – úgy ringatta álomba hullámai ölén a költőt,
mint egykor a Mama, aki maga is a város szennyesét mosta, s csak álmában
hordott tiszta kötényt.
És mintha nem volna elég a vízből, elered az eső
is, egyhangú szürkeségbe oldva a tájat. Ám a víz tükrén koppanó esőcseppek
tánca a hajdan tarka múlt képeit idézi.
Itt érhető tetten a költő versépítésének másik
eredeti vonása, a váratlan gondolatváltás, a hagyományos, fokozatos, lépcsős
versépítés helyett a gondolat hirtelen megugratása. A fecsegő, kisgyermekként
játszó, nevetgélő hullámok valóságos árja – gyors és komor absztrakcióval – az idő árjává, tovahömpölygő történelemmé
lesz, s az előbb még kergetőzve csobbanó habok úgy remegnek a költői
látomásban, „mint sírköves, dülöngő temetők”.
József Attila itt a valóság egy elemét úgy szövi
bele költészetébe, hogy az versbeli környezetében mint teljes hitelű költői kép
ragyog tovább. Aki látott már kis, falusi temetőt, észrevehette, hogy a rég
besüppedt sírok, ferde fejfák s a friss, még nedves hantok távoli képe valóban
olyan, mintha hullámok taraja-mélye váltogatná egymást, mintha „dülöngélne” a
temető. Íme, a költemény első részének két záró sorában így, ezzel a
hasonlattal lesz a Duna a költői szemlélet tárgyából
a történelmi sors szimbólumává.
A költemény második –rövidebb – szerkezeti
részében a költői képzelet egyre mélyebben merül alá a múltba, amelyből – mint
a Duna felszínre törő mélyáramai – névtelen ősök emléke száll fel. Az eredeti,
ihlető látványtól, a Duna-képtől itt szinte teljesen elszakadunk. Az elvont
gondolatokat azonban továbbra is képekkel fejezi ki József Attila. A fő
gondolat most: az egyén és az emberiség viszonya. A költő úgy érzi, benne jut
öntudatra egykori robotoló őseinek öntudatlan élete. Ám ez az öntudat is a
történelem terméke. Az egyes ember részecskéje az emberi életek egymásba
kapcsolódó végtelen láncolatának. Nemzedékek éltek, küszködtek és enyésztek el,
de az ősök mind jelen vannak a kései költő-utódban, benne folytatódik, az ő
tudatának zsilipjein zúg át s ível a jövőbe a történelem, az elemi rész magában
hordozza az egészet. Ez azonban nem egyszerűen biológiai tények
tudomásulvétele. A múlt tudata, a benne élő, érző és emlékező ősök sorsa
tanulság és parancs a számára: „Ők fogják” ceruzáját, egykor meddő vágyaikat,
szándékaikat ő, a költő mondja majd ki múlhatatlan szavakkal. A látomás
felismeréssé válik, s éppen ebben van a vers nagyszerűsége, egykori merész
aktualitása. Mert amikor a faji megkülönböztetés gyilkos mérge marta meg a
lelkeket, amikor az úri Magyarország faji felsőbbrendűségről szónokolt, József
Attila éppen a Duna-völgyi népek sorsközösségét, egymásrautaltságát hirdette
meg, jól tudva azt, hogy csak a társadalmi átalakulás, a szocializmus új,
emberi világa hozhat teremtő békét e tájra.
A költemény harmadik – befejező – részében
csendes, meditatív kezdet után szinte már ódai magasságokba száll fel a költő
gondolata. S e gondolat az ősök körül lebegve most két párhuzamos ágra bomlik.
A múlt és a jelen látomása, az egyes ember és az emberiség biológiai
összefüggése az élet és halál, az elmúlás és szaporodás örök és változhatatlan
rendjét, az emberiség továbbélésének törvényét mondatja ki a költővel. A
végtelen sokasága, mint tenger a folyók vizét, úgy egyesíti magában az
emberiség mindenféle népét, nemzetét:
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Szülei példáját is annak igazolására idézi, hogy
minden nemzet – a magyar is – sokféle elemből tevődik össze. A költő itt
kimondatlanul bár, de nyilvánvalóan a fasiszta fajelmélet tudománytalanságára,
embertelenségére, tarthatatlanságára céloz. Ez a gondolat a költemény utolsó
előtti szakaszában bontakozik teljessé:
Árpád és Zalán, Werbőczi
és Dózsa –
török, tatár, tót, román
kavarog
e szívben, mely e
múltnak már adósa
szelíd jövővel – mai
magyarok!
A költő a nagy látomás gondolati
következtetéseit az egész múlt, a teljes történelem tanulságaira építi.
Szemlélete egyetemes emberiség-személet:
A világ vagyok – minden,
ami volt, van:
a sok nemzetség, mely
egymásra tör.
A honfoglalók győznek
velem holtan
s a meghódoltak kínja
meggyötör.
S ebből az átfogó, mélységesen humánus
személetből nem fakadhat a népek közötti harc gondolata, ahogy azt a korabeli
magyar és nem magyar soviniszta, faji uszítók akarták. A költő a szelíd jövő
érdekében egész történelmi múltunkat vállalja, mert a népek közös ügyét kívánja
szolgálni.
Vagyok egy
ágban szabadulás, béklyó – írta volt Ady a Hunn,
új legendá-ban a jövő reményét s a múlt szöges gondját egyszerre hordva
szívében.
… Én dolgozni akarok.
Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani
- visszhangzik rá a proletárköltő szava. A múlt
nem lehet gátja a jövőnek. A múlt béklyó, ki kell oldani láncait. S a költemény
végén a Duna valódi képe újra felvillan, mint a mellette élő népek egymásra
utaltságának és testvéri közösségének örök jelképe. Az emberi múlt
szemléletéből csak egy következtetésre juthatunk, arra, amit a proletár József
Attila szárnyas szavai hagytak ránk örökül:
… rendezni végre közös
dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem
is kevés.
PÁLMAI KÁLMÁN
Forrás: Irodalmi alkotások elemzése 331-337. old.,
Szépirodalmi Könyvkiadó 1976.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése