Hol is fakadt, hol is termett
Az én bölcsőm fája?
Tán a bánat szigetje volt
Szomorú tanyája.
Talán sohse ölelte át
A tavasz tündére…
Mindig csak a sárga ősznek
Nézett a szemébe.
Hol is fakadt, hol is termett
Az én bölcsőm fája?
Dalolgatni talán még a
Madár se szállt rája.
Nem pihent az árnyékában
Az elfáradt vándor…
Vagy ha pihent: fáradtabb lett,
Szomorúbb lett százszor.
Hol is fakadt, hol is termett
Az én bölcsőm fája?
Tán maga a jó Isten is
Koporsónak szánta.
Bölcső helyett a koporsóban
Ringatott a dajkám,
Altatóm is siratóként
Csendült föl az ajkán.
Hej, ha éltem tüskés útját
Lassan végigjárom:
Szívem gyöngyét, hulló könnyét
De meg is számlálom!
Hány kis patak lett belőle!
Merre csörög? Hol sír?
Tán már ott fut, a hol én rám
Várakozik egy sír!
Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon –
Költemények 5-6. old. – Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése