Szíved nem bírta, nem akarta
Szeretni ezt a földet sohasem,
Itt éltél s nem vallád hazádul –
Szegény hazátlan idegen!
Ez a nyelv adta tudományod,
Ez a föld adta kenyered
S neked nem volt más viszonzásod,
Csak a – fekete gyűlölet.
Ha elborult az éj fölöttünk,
Neked akkor sütött a nap –
S szíved tombolt, ha néma bútól
A miénk majdnem megszakadt.
Oh, követelni bőven tudtál,
Szitok elég volt ajkadon.
De fillér sem akadt kezedbe,
Ha áldozatot kért a hon.
Hagytad omolni sűrű könnyét,
Sajogni fájó sebeit;
Jól tudtad: kik verik belénk a
Gyilkot és – tapsoltál nekik.
De felhők szálltak homlokodra
S vonaglott benned az ideg –
Mihelyt a jobb idők reménye
Bennünk új vért pezsdíte meg
Bujkáltál köztünk, mint ki fél, hogy
Lelkébe látnak hirtelen
És felfödik majd azt a sok gazt,
Utálatost, mi ott terem:
A hálátlanság kígyófészkét,
Az árulást, mely mosolyog,
A kezet, mely még mozdulatlan,
De tőrt szorít, mert ölni fog.
S a gyáván, gyáván
néma ajkat,
Mely bevallani nem
meri,
Hogy más hazát tart
hazájának
S más nemzet nyelve
kell neki.
Oh nem akartad,
mert nem merted
Szeretni ezt a
földet sohasem,
Itt éltél s nem
vallád hazádul –
Szegény hazátlan
idegen!
Most halva mégis
benne alszol,
Te senkiék szegény
fia:
Fejed fölött magyar
föld hantja,
Fejed alatt – egy
orosz biblia.
Megállok dőlt
fejfád előtt és
Keserűségtől
reszketek:
Bizony e föld elég
türelmes,
Hogy nem dobja ki tetemed.
Forrás: A Hét - 1. évf. 1. sz. Bp., 1890. jan.5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése