Gyermekségem nem volt árva,
Tanítottak imádságra.
Édes anyám legkorábban, -
Áldja isten a porában.
Aztán hetyke legény lettem
S imádkozni elfeledtem.
Tudni vágytam, tudni véltem
S hittelen is vígan éltem.
Az idő múlt, lett kis fészkem,
Enyéimre büszkén néztem.
Szerencsémnek nem volt mása –
S magam voltam a kovácsa.
De nehéz baj tört a házba,
Kis gyermekem sínylett lázba’.
Szívszorongva, megriadtan,
Tudó orvosért szaladtam.
Tudós orvos ki- s bejárt ott,
nem is használt, nem is ártott.
Kis betegem szenvedése
Homlokomra redőt vése.
Éj, nap hosszú kínban tellett
Gyermekemnek ágya mellett.
Simogattam lázas arcát
S néztem egyre nehéz harcát.
És az orvos szólt sötéten:
„Uram, én e bajt nem értem…”
Elrémültem, térdre hulltam –
S imádkozni megtanultam.
Forrás: A Hét - 1. évf. 3. sz. Bp., 1890. jan.19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése