Szécsi Ferenc: Prókátorék

Mintha még most is látnám őket. Napsugaras derű vonul át a kedélyemen, ha rájuk gondolok.

Boldog fiatal pár volt. Ragyogott az arcuk, ha egymásra néztek.

Férjuram kezdő fiskális volt és végzett novellaíró. Ezt úgy kell érteni, hogy dr. Lovas Géza felhagyott a szépirodalmaskodás hálátlan mesterségével,mikor a nősüléssel megjöttek a kenyérkereset komolyabb gondjai.

A fiskális úrba különben elég bohémvér keringett, ami már abból a sajátságos ötletből is kiderül, hogy elvette a novelláinak leghűbb olvasóját, aki azokat a virágillatos, csillagragyogásos kis elbeszéléseknek állandó hősnője volt.

Böske asszony, a három hónapos menyecske sokszor elpanaszolta nekem, hogy az ő Gézája az esküvő óta csakis az ügyvédi irodának él, ami bűnös valami az olyan embertől, aki a novellaírás terén annyi tehetséget, annyi hivatottságot árult el; végre is jó mesterség lehet a prókátorság, de mennyivel szebb dolog írónak lenni!...

Géza fülig szerelmes volt a kis feleségébe és nemegyszer lepte meg magáz azon, hogy a sommás keresetek conceptusainak a szélére huszonötféle változatban írta oda, hogy „Erzsébet, Erzsi, Erzsike, Böske”… (Törüljük ki hamar, hogy meg ne lássa a mogorva segéd úr, aki szentül belemásolja abba a pörös iratba.)

Az ifjú pár, mikor megismertem, csak a következő bérnegyedre vett ki nagyobb lakást. Ideiglenesen a férj legénykori kis fészkében húzódott meg és a közeli vendéglőből hozatta az ételt.

A kis menyecske szórakoztató foglalatosságot talált a takarításban, melyet a házmesternével végzett, - de csak délelőtti 10 óráig. Ekkor rendesen elővette az unalom.

Egy szép napon (milyen furcsa kifejezés; mintha a fiatalokra nézve nem lett volna minden nap szép nap!) így szólt Böske asszony a férjéhez:

- Gézuka! Mondanék valamit, ha meg nem haragszol érte.

- Csak ki vele bátran, tubicám.

- Én szörnyen unatkozom, mikor nem vagyok veled.

- Ugyan!

- Ne csodálkozzál. Olyan ideges vagyok, amikor nem látlak. Hiába veszek elő kézimunkát,  olvasmányt, semmihez sincs türelmem, kedvem .

Gézában megmozdult a bohémvér.

- Bözsike, egy gondolat!

- Nos, fiam?

- Akarsz-e délelőttönkint velem jönni a bíróságokhoz?

- Hogy akarok-e? Hisz éppen erre akartalak kérni.

- Délután megadok majd neked munkát az irodában.

- Pompás. Hűséges segéded leszek, majd meglátod. Aztán a legszerényebb fizetéssel is megelégszem.

- Brávó! Tehát holnaptól kezdve –

- Mindig együtt leszünk.

- Mindig.

- Hohó, principális úr, meg tetszett ám feledkezni valamiről.

- És az?

- Hát az – előlegről.

Géza mosolyogva nyúlt a tárcájához. Böske élénken tiltakozott.

- Kérem, kérem… nem onnan, hanem innen ni!

Ki ne találná ki, hogy ölelkező csókolózás fejezte be ezt a „korszakot alkotó” jelenetet.

Másnap reggel 9 órára már készen volt Böske nemcsak a takarítással, hanem az öltözködéssel is.

Egy csomó irománnyal állított be a férje dolgozószobájába.

- Principiális úr! Két tárgyalás. Az V. meg a VIII-X. kerületi járásbíróságnál. Siessünk, hogy el ne makacsoljanak.

- Ejha! Hát hol tanulta maga -?

- Azt hiszi principális úr, hogy én titokban át nem olvastam valamennyi aktáját? De bizony át. Ejnye, hát principális úr észre sem vette, hogy egy csomó meghatalmazásra én írtam a nevemet, mint második tanú? Szép rend, mondhatom.

- De, Böske.

- Semmi Böske. Írnoknő asszony, ha úgy tetszik.

A fiskális úr nevetve szorította szívére ennivaló új segédjét.

Gondtalan csevegés közt, karonfogva siettek a bírósághoz, a prókátor és az ő kis írnoka. Útközben az utóbbi élénken kérdezősködött a perrendtartás titkai felől.

A bíróság kapujánál gondolkozó arccal állott meg a prókátor út.

- Nini, valamiről megfeledkeztünk.

- Ugyan miről?

- Nem, fiacskám, mégis lehetetlen.

- Értelek. Az bánt, hogy micsoda minőségbe leszek én jelen odafenn a tárgyalásnál; hogy feltűnő lesz.

- Igenis az. A bíró kérdezni találja.

- Ejnye, hát ilyen a találékony ügyvéd? Hát ki ösmer ott engem? Leszek a te feled tanúja.

- Hatalmas. Kihallgatás előtt aztán egyszerűen elállok tőled.

- No, gyerünk el, ravasz kis tanúm, te!

Dictum, factum.

Attól a naptól kezdve nem volt a bíróságok tárgyalásainál figyelmesebb hallgató, mint Lovas Gézáné asszony.

A segédhivatalokban, az iktatóban, kiadóban, irattárban, meg a felsőbb bíróságoknál nemsokára csaknem jártasabb lett, mint a férje, aki gyakran kérdezte kis feleségét, vajon nem fárasztja, nem untatja-e ez a járkáló praxis? Az aranyos kis fiskálisnénak állandó felelete volt az ilyenre:

- Micsoda kérdés, principális úr? Hát nem nagyon érdekes dolog mindaz? Aztán meg nem kötelességem, veled együtt keresni a mindennapi kenyeret? Hitt el, főnököcském, jobba mulattatnak engem ezek a reális dolgok, mint mikor az asszonyokkal kell összeülnöm és beszélnem milliomszor elcsépelt históriákról…

Délutánonkint az irodában másolgatott a kis menyecske. Valódi szenvedéllyel végezte a legszárazabb munkákat és folyton nógatta Veres urat, az élemedett írnokot, aki megcsontosodott lassúsággal körmölt és folyton dünnyögött magában, hogy milyen fölfordulást csinál ez a hóbortos asszony ebben az azelőtt olyan nyugalmas irodában.

Veres úr elkeseredése akkor érte el tetőpontját, mikor a principálisné egyszer-másszor felelősségre vonta őt az irodai órák pontos betartása tekintetében, sőt még arra is fel akarta használni, hogy a takarításnál segítse, hogy kolbászt hozzon a boltból stb.

Maga Géza mondta el nekem, hogy egyszer, mikor valami gazembert védett a Fortunában, a lelkes védbeszéd után felhangzó zajos éljenzésből kihallotta a felesége hangját. Az elnöki rendreutasítást pajkos mosolygással fogadta a reklámot csináló prókátori menyecske.

Mikor Géza nem volt otthon, Böske gyakran fogadta a klienseket és ezek őszinte bámulatára csak úgy szórta a felvilágosításokat, meg a jogi tanácsokat.

Esténkint az aktákat bújta és a törvényeket tanulmányozta. Nem egyszer történt, hogy egy-egy fogós, körmönfont kérdéssel szinte zavarba hozta a férjét.

Ezalatt elérkezett az idő, amikor prókátorék behurcolkodtak az új lakásba.

Amidőn rendbe jöttek, Géza maga elé idézte Böskét és ünnepies komolysággal vette ki az asszonyka füle mögé dugott írótollat. azután dicsérő stemplis bizonyítványt adott át neki, valamint kiérdemelt honorárium fejében egy díszes karperecet. Végül pedig tréfásan pathétikus beszéd kíséretében átnyújtotta neki új tevékenysége birodalmának szimbólumaiként egy főzőkanalat meg egy tollsöprűt.

A kis ex-segéd kacagva borult az ex-principális nyakába.

- Úgy bizony, kis angyalom. Szorgalmas voltál és csakugyan sok mindentől megkíméltél. Nos, mostantól fogva is kímélj meg, de ne többé a penészes aktáktól, hanem elsősorban a kemény húsoktól, meg a kozmás levesektől.

Forrás: A Hét - 1. évf. 3. sz. Bp., 1890. jan.19.