Munkácsy mint bohémien (A művész egy régi levele)

Aki a párisi Munkácsy-hotel exotikus drapériái közt, vagy a mester színgazdag műtermében megfordul, bizonyára különös érzésekkel fogja olvasni azt a deákos levelet, amelyet alább közlünk s melyet a nagy festő huszonöt évvel ezelőtt intézett egy akkori jó barátjához, dr. Engel Gyulához, aki jelenleg balatonfüredi fürdőorvos. A nagy Munkácsy ebben az időben még szegényes arcképmásolgatásokkal kereste meg a kenyerét, amelyeket csak forintszám fizettek meg a műárusok, s nem tízezreivel a dollároknak,m int például az amerikai Pulitzer, akinek a mester épp a legutóbbi napokban készítette el az arcképét. Amint e levélből látható, a bohéme-ség e korszakában az is előfordult néha-néha, hogy az ifjú Munkácsy óvatosan surrant be a modern kor samaritánusának, a „Geld für Alles”-nek eldugott helyiségébe s ott nagy pirulások közt vetette le a gyűrűjét, hogy a derék „Krumpel”-nél pár forint erejéig bevágja. Az sem érdektelen adat, hogy ez időben ki kellett játszania a képeit, ha valahogy túl akart adni egyiken vagy a másikon. De mint a levélből látható, a humor a nyomorúság e ragyogó korszakában sem hagyta el Munkácsy Mihályt, s jókedvűen, bizalommal tekintett a jövőbe, mely a tervek, az eszmék egész özönét mozgatta meg lelkében.

A levélből kihagytunk némely lényegtelenebb sort: azokat, melyek a szorosabb magánviszonyokra vonatkoznak.

Gerendási puszta (u. p. Csorvás, Békésmegye), 1865. sept. 22.

„Kedves Gyula pajtás!

Bécsben vett leveledre már ott nem felelhettem, mert utazó félben voltam. Most azonban czélomnál már megpihentem, leráztam magamról a bécsi port, s ismét szép Magyarország egének napja süt az én ártatlan arczomra. Tehát eljött az ideje, hogy én is úgy írjak a multról, mint te irtál nekem Bécsbe.

Bécsből elutazván, Pesten tartózkodtam egy kevés ideig. Innét utamat tovább folytatva, lejöttem az Alföldre, s beszegődtem pusztai betyárnak. Lakom a bátyámnál, gondom oly kevés, hogy egyszerre könnyen a nyakamba veszem s bebarangolom vele a tanya környékét. A hol szép lányt sejtek, betekintek hozzá egy pár pislantásra és ez oly szíves magyar vendégszeretetben részesit, hogy néha egészen ott felejtem magam; ugyannyira, hogy ha reggel mentem, azon veszem észre magam, hogy rám esteledett. Ekkor aztán ismét haza sietek, egyet alszom az ily kedvesen telt nap után, s reggel megelőzöm a napot fölkeltében, kilesem szemében az örömkönyet, mely benne ragyog, midőn első sugaraival szerelmesen átkarolja a földet, s felcsókolja a zöld gyep harmatját. Ilyenkor megállok a puszták közepén s eszembe jut Petőfi az Alföld czímű költeményének ezen verse:

„Lenn az Alföld tenger sik vidékén

Ott vagyok hon, ott az én világom.

Börtönéből szabadult sas lelkem,

Ha a puszták végtelenjét látom.”

S ezt oly igazán érzem, hatása oly annyira átjárja lelkem minden rétegét, hogy az, mintegy magasra emelkedve, diadalittasan néz le a közel multra, melynek ugyan azért vetettem alája magam, hogy lelkem nemesbitse, de az czéljától eltérve, inkább elnyomni igyekezett. Most tehát, pajtás, én is oly lelkesedéssel irhatok, mint te irtál, midőn engem a nyomorúságban Schiller költeményével akartál vigasztalni, mondván, hogy gondoljak azoknak isteni szavaira és könnyebben fog csúszni Keizler marczija. Szegény fiú! mily ártatlan bizonysága volt ez a te jólétednek és boldogságodnak.

Hát te hogy vagy azóta, pajtás? Merre felé fordul sorsodnak kereke? Felmégy a télire Bécsbe? Ugy látszik, nagyon egyforma nótát fúj nekünk a gondviselés, te is csak akkor érzed magad jól, ha nem érinted a leplet, mely jövődet takarja, hanem csak úgy bekötött szemmel engeded magadat Múzsád által vezettetni, csak arra nézvén, hogy jelenedet használd és élvezd. Már hiszen az igaz, hogy nekem is magyar szabó varrta a sorsomat, még pedig oly szükre, mintha csak díszmagyar nadrágot akart volna belőle szabni, a melyben sokat feszelegni nem igen lehet, mert kiszakad. Mindazonáltal én legközelebbi indulásomat Berlinbe vagy Münchenbe akarom intézni, s ez okból festek itthon is egyre-másra, hogy pénzre szert tehessek. Talán a környéken akad is, a ki magát festetné, ez a keresetmód volna a legjobb, de nem merek rá számítani, h hanem csak úgy Isten nevibe dolgozom. Éppen most van készen egy genre-képem, a kedvesét váró leány fonás mellett, estveli világitásnál, életnagyságú, térden aluli egyes alak. Ez, a mint mondom, kész, most nem tudom, mit csináljak vele: felküldjem-e a kiállitásba, vagy itt próbáljak vele szerencsét? Kijátszani akarnám. Most megint hozzá fogok két nagyobb képhez, melyeknek egyike fogja ábrázolni munka után a nyomtatókat, a másik pedig egy alföldi árvizet a menekültekkel. Én, a mint mondom, Berlinbe szándékozom, de hogy miből és hogy mikép jutok ki az osztrák birodalomból, mielőtt a katonaság alól fölmentetem, azt még mind nem tudom, csak most gondolkodom rajta. E hó folytán egy hirdetett művészi ösztöndíjért is folyamodtam, azonban semmi reményem hozzá, mert csupán csak a folyamodvány ment fel, rövid lévén az idő bizonyítványokat szerezni.

Bécsből a lejövetelre Balogtól vettem jegyet az órámért. Hogy pedig egyéb szükségletemet fedezzem, a gyürümet hagytam szegény Krumpelnél 25 frtba, a  mit azonban kiváltani erős szándékom, mert még mindig többet ér, daczára annak, hogy szeme hibázik, meg aztán kedves emlék.

A Húsvét képem a kiállitáson van, nem is mondtam még, hogy leküldöttem volt Bécsből az albumlapra hirdetett pályázatra, a hol albumlapnak el is lett fogadva, de aztán – minthogy ez idénre Székelynek épen három képből álló egy tárgyra vonatkozó műve volt beadva; a mit ő a bizottmány felhivására nem akart egy keretbe összevonni, hogy ez által az én képemnek is legyen helye – nekem visszaadatott azon meghagyással, hogy a jövő évi album részére fogadják el. Hanem ekkorra szeretnék én egy jobbat csinálni, ha élek és ha lehet.

Reménylem, pajtás, nem haragszol, hogy válaszommal ennyire késtem, de nem ok nélkül volt az, tőled azonban sokkal hamarabb várom a választ, s addig isten veled.

Szerető barátod

Miska.

Forrás: A Hét - 1. évf. 2. sz. Bp., 1890. jan.12.