Szomaházy István: Szilveszter testvér kísértése

Fráter Szilveszter, a kolduló barát, a kicsiny talyigán üldögélve, melyet a kolostor öreg csacsija csöndes nyugalommal huzigált tova az erdőszélen, sopánkodva szólalt meg magában:

- Uram Istenem, így lesz-e ez hát örökké?

A csacsi, aki szent hivatását már tizenhat év óta teljesítette a jámbor páterek érdekében, szürke, alamuszi fejét olyanformán bólogatta meg, mintha választ adott volna a kérdésre:

- Ej, ej, derék Szilveszter, hát te még hiszel az emberek jó szívében?

Mert a szentséges állat, amely a jó atyák részére ajánlotta föl az életét, bizonyára szomorúság közt látta, hogy az elemózsiák ma már alig folynak be oly bőségesen, mit tíz, tizenkét év előtt, mikor még színig megtelt a kordé, ha a kolostor kapujához közeledtek. Sonka és vaj, garmadái a tojásoknak, itt-ott egy eleven malac vagy pulyka, sárga húsú, finom kappanok, egy-egy átalag aranyszínű bor, mindez könnyűszerrel kikerült itt a vidéken, ahol az emberek – de különösen az asszonyi népek – istenfélő ájtatosságban nevelkedtek. Oh, hogy elmúltak ezek a gyönyörű idők! A fráter naphosszat bolyong a környékbeli falvakban, de alig gyűl össze egyéb, mint néhány tojás, egy halom zöldség s egy-két hordócska savanyú, zamattalan bor, amit a derék páterek borzongó arcfintorgatások közt hajtogatnak föl néhanapján. Csak a gálosvölgyi káptalani kasznár ad olykor egy-egy kövérebb kappant, meg az öreg gróf, aki szekérszám szállíttatja az elemózsiát s a finom somlyóhegyi bort. Oh, ha az öreg méltóságos úr nem volna, éhen kellene elvesznie a kolostornak!

- Jóságos atyám, hát ezek mind a poklokra kerülnek?

S nagy elkeseredésében a jó fráter elbúsulva lógatta le a fejét s a szörnyű melegben, mely ide az erdei fák közé is behatolt, csöndesen szunnyadozni kezdett. Utoljára azt gondolta magában: „Oh, oh ti rossz keresztények, hát így megfeledkeztek az Isten önfeláldozó szolgáiról? Jó atyám, ne büntesd meg őket érdemük szerint!” S a következő pillanatban már mit sem tudott az önző világi hívságok felől s álmában szinte hallani vélte, ahogy az Úr egyenként maga elé idézi az egyház e kőszívű híveit s szigorúan kérdezi tőlük: „Rossz emberek, hát ti az én szolgáimnak csak megromlott sárgarépát s pár hitvány tojást adtatok?” S a mennyei poroszlók közbül kapták a gálosvölgyi kovácsot, néhány nyers szavú kurta nemest, akik a csacsifogat közeledtére bezárták a kapuikat, s nagy diadallal cipelték őket a mennyekből kifelé, a poklok örökös tüzéig. S fráter Szilveszter sajnálkozva nézett utánok egy darabig, mintha azt mondta volna: „Lám, lám, szerencsétlen emberek, nem mondtam-e én ezt meg előre?...”

A csacsi, mely maga is álmos volt egy kissé, alkalmasint így elmélkedett magában: „Minek ébreszteném föl a szegény pátert? Biz’ Isten ráfér egy kis pihenés!” S csak lépésben, lustálkodva ballagott tova az erdőségben, s azt hiszem, maga is elbóbiskolt ezen az ismert úton, mely a kolostor felé vezetett.

Pedig fenn az égen csúnya felhők keletkeztek, a menny, messze a láthatár szélén, morajlani, dörögni kezdett, s az erdei fák teteje meg-meghajladozott az erős forgószélben, mely a hatalmas zivatart megelőzte. Az égi háború néhány perc alatt csattogni kezdett, az eső csurgott, s a felhők sűrű szürkeségét egy-egy fényes villám tette ragyogóvá. A jó fráter, aki épp az elítéltek érdekében kockáztatott meg egy bátortalan könyörgést, ijedten ébredt föl álmából.

- Szentséges atyám, micsoda idő!

A szegény Szilveszter helyzete valóban borzalmas volt itt az erdőségben. Sehol egy födél, egy menedék, ahova e rémületes vízözön elől meghúzódhatna. A csacsi, amely időközben szintén fölébredt, bámészkodva tekintett végig a fák között.

- Huh! Ennek a fele sem tréfa, gazdám!

Alkalmasint ezt gondolta magában, de amint ez már természetes, mit sem mondott. Ellenben a fráter, aki fázkolódva húzódott össze az ülésében, így szólt:

- Hanem most aztán előre Stella!

A jó állat maga is ezt akarta, s amennyire egy tizennyolc éves, viharedzett csacsi képes, ügetni kezdett az erdei úton. Minő pompás dolog lett volna e rémületes időben a kolostor istállójában ropogtatni az illatos friss szénát, amelyet Klaus, a fűtő szokott volt eléje helyezni odahaza! Oh, ez a fiú kitűnően gondoskodik az emb -, akarom mondani a csacsiról; mintha csak ezt mondaná: „Derék füles, hiszen jóformán te táplálod az egész kolostori személyzetet. Itt a ropogó széna, most egyél te is szolgám, amennyi beléd fér!”

Az öreg, megfakult esernyő mit sem használt e bibliabéli vízözön ellen, mely nagy patakokban csurgott le a türelmes fráter haján és ábrázatán. Hacsak valami födél volna, ahova az ember meghúzódhatnék! Ugyan Stella, szedd egy kissé jobban a lábaidat, hogy kiérhessünk valahára ebből a rengetegből!

Kétségbeesve ügetett tovább a jó csacsi, s íme! ahogy az út délnek kanyarodott a kis erdei tisztáson, ahonnan a fát a kolostor majorságába szállították, két hatalmas, sárga, födött kocsi tűnt a szemébe: valóságos paloták ebben a borzasztó időben, mely a legkisebb hajlamot sem mutatott arra, hogy kiderüljön. Két megrekedt komédiás kocsi volt, mely itt a tisztáson akarta bevárni, míg a nap kisüt megint a fellegek közül.

A fráter, tisztába jövén a dolgok mivoltával, így fohászkodott magában:

- Oh, szent atyám, minő jó dolguk van ezeknek a pogányoknak!

De ugyanekkor signor Callioni, az utazó circus-társaság igazgatója, csodálkozva tekintett ki az ablakon:

- Nini, egy barát!

Signorina Giulietta, a műlovarnő, szánakozva nézte a szegény papot, akiről csak úgy csurgott a vizek árja.

- Ugyan Callioni, hívjuk be, amíg az eső eláll!

S a direktor, kitárván az ablakot, vendégszeretőleg kiáltott a fráter felé:

- Hej, tisztelendő úr, álljon meg! Nem lehet ebben az időben tovább menni! Jöjjön be hozzánk, amíg a nap kisüt.

- Igen, de a csacsi? – szólott a szegény testvér zavarodottan.

- Idekötjük a kis lovak mellé s jól betakargatjuk pokrócokkal. Pompásan el fognak mulatgatni egymással a kis állatok.

Remegve egy kissé, de azért bátra ment föl a tisztelendő a lépcsőkön, kezeivel a reverendáját oltalmazva, mely kopott és zöld volt már az idők viszontagságai következtében.

- Dicsértessék a Megváltó! – mondotta az ajtóban alázattal.

De magában, pauzát sem tartva a szent mondás után, azonnal hozzátette:

- Jézusom, micsoda társaság ez!

Mert a kocsiban, ahova most belépett, majd csaknem az egész circusbeli személyzet együtt volt: a két sovány bohóc, akik rövid, szurtos vitorlavászon kabátjukban, a csillagos tarka ruha nélkül, amelyben a közönség ismerte őket, szakasztottan úgy néztek ki, mint két megkopasztott szajkó; signora Giulietta, a lovarművésznő, aki Démont, a szénfekete kocsihúzó lovat, csengő hoplákkal szokta a gyorsabb menésre nógatni; signor Callioi, a direktor kopott bársony zekéjében s neje, aki az előadási napokon füstölgő petróleumlámpák alatt szokta árusítani a biléteket, de most, egy megcsorbult késsel burgonyát aprított a nagy bádoglábasba; Herr Christian, a „vasember”, aki üllőket kalapácsoltat a mellén; egy sanda és borzas istállói szolga, aki könnyező szemekkel élesztgette a tüzet; egy fehérszőrű, gömbölyű pincsikutya, amely a primadonna ölébe hevert, három apró gyerek s két ragyogó, kéktollas papagáj. Mindezek valamennyien a jó tisztelendőre bámultak, aki ijedte állt meg a küszöbön.

- Tessék beljebb kerülni Eminenciád! – rikácsolta feléje az egyik bohóc, aki a circusi bódé közönségét Pazar ötletekkel szokta fölvillanyozni.

Leültették az egyik székre, de az istenfélő Szilvester kellemetlenül érezte magát ebben a könnyelmű társaságban. A gyerekek közül kettő, a jövendő kor lovarművészei és akrobatái, nyájasan húzódott közelebb hozzá, s a papagájok egyike a vállára telepedett.

A dolog egy kissé aggasztónak látszott. Fráter Szilveszter sohasem volt egy födél alatt olyan nőkkel, akik szépek és fiatalok. Mindennek dacára merev mosolygással csípte meg a kis Zsorzs hideg arcát s némi szögletes enyelgéseket kísérelt meg a barátságos fiúval, aki már önálló piéce-ekkel szerepelt a circus elkoptatott szőnyegén.

- Csókolsz-e mindjárt kezet a tisztelendő úrnak?

Signora Giulietta mondta ezt, s nyájasan szembe mosolygott a baráttal. Bársonyos, kis kacsója, mellyel esténként a lovagostort suhogtatta, a fiú vállán át a jó Szilvester nagy, vörös kezeit is megérintette egy kissé. A szegény tisztelendő, akit most már halálos gyávaság fogott el, szorongva sóhajtott föl magában:

- Oh, szent atyám, állítsd el már egyszer ezt az esőt!

De a könyörgés mit sem használt most; a komédiás kocsi ablakán kívül, a homályos ködben egész vízáradat zuhogott a zöld erdei fák fölé s a kocsi teteje csak úgy kopogott ebben a kétségbeejtő özönvízben. Sűrű, szürke párák fogtak el mindenünnen a kilátást s csak a csacsi meg a kis lovak bámész feje látszott be olykor az ablakon, a nagy abrakos zsákkal, amelyet a nyakukba akasztottak.

- Velünk tart, tisztelendő úr?

A sanda istállói szolga ugyanis egy gyűrődött, vörösrojtos abrosszal ékesítette föl a nagy ebédlőasztalt, s míg a clown fütyölve törülgette a poharakat, tányérokat, villákat helyezett el köröskörül.  Signorina Gallioni, aki vendégszerető mosolygással tekintett a tisztelendőre, mindenestől az asztalra helyezte a lábast, mely finom, illatos párákkal ingerelte a jámbor Silvester étvágyát.

- Vajon vétkezem-e, ha velük tartok? – mondotta magában ájtatosan.

S tekintettel arra, hogy a sok vándorlásban derekas étvágyra tett szert, a kezeit dörzsölve telepedett le az asztal mellé, a fontos kérdés eldöntését későbbi időkre halasztván.

A papagáj nehányszor a tányérjába ütötte a csőrét s a lovagló kisasszony, aki mellette ült, pajkosan szögezte rá nagy, zöldes szemeit. Oh, ha ezt a lakomást a kolostorbeli testvérek látták volna! Minő nagy, komoly veszedelmek fenyegették az istenfélő fráter lelki üdvösségét! A fényesre kopott, zöld reverenda a lakoma közben bizalmas közellétbe húzódott a csillogó szemű primadonna török selyemruhájához, sőt a kutya, amely a művésznő ölében hevert, nyájas barátsággal nyalogatta meg az ő nagy, otromba tenyerét. Oh, minő durvák, esetlenek voltak ezek a tenyerek a lovagló kisasszony bársonyos, puha kacsóihoz képest! A szegény Szilvester, aki gyerekkora óta alig látott e genre-ban mást, mint a kolostori szakácsné vörös, fagyoskodó kezeit, ijedten forgatta szemeit a plafon felé, melyről a függőlámpán kívül nagy, vörös paprikafüzérek lógtak az asztalra.

De signora Giulietta, aki a kacérságot még a manége mellett megszokta, pajkos mosollyal nézte a barát elfogult zavarát s a saját kezeivel öntött a poharába a finom rüdesheimi borból, melyet az ifjú gróf estélyéről a köpenyege alatt hozott el a ravasz Callioni mester. Csengő, ezüstös hangja vidáman csattogott, mintha e pillanatban is lengő fehér szoknyában hallgatni a kisvárosi circusi habituék udvarlását.

- Föl a pohárral, tisztelendő úr!

- A Szentséged drága egészségére! – toldotta meg a bohóc, miközben Callioni mester egy trágár olasz bordalt énekelt, amiért a felesége kedélyesen hátba csapta.

- Oh, atyám, ments meg a gonosztól! – mondotta a szegény fráter megrémülve. De az átkozott rüdesheim pompásan itatta magát és korty korty után csúszott le a derék testvér kiszáradt gégéjén. Egy percre eszébe jutott még a quardian, aki a refectoriumban oly tekintélyes komolysággal foglalja el az asztalfőt s a páterek mind, akik most celláikban, imazsámolyaikon térdepelnek. Az ablaküvegen át belátszott egy percre a csacsi hosszúkás feje, mely komolyan, szemrehányólag bólogatott a tisztelendő felé, mintha azt mondta volna: „Oh, micsoda szerencsétlenség! Boldogtalan Szilvester, ön biztosan a poklokra fog kerülni!” De ő mit sem hallott többé mást, mint a kacér, csengő hangot, mely édesen fúródott a fülébe.

- Az ön egészségére, szentatyám!

Callioni mester, aki most tökéletesen becsípett, a percben derékon kapta a feleségét s Christian, „a senegambiai császár udvari akrobatája” egy régi harmonikát szedett elő valamelyik sarokból… A clow, aki a tenyerein közeledett a pap felé, keservesen zokogásra fakadt:

- Meggyónhatom-e a vétkeimet, szentatyám?

Mire a jó Szilvester kipirulva, mint egy főtt rák, készségesen válaszolt:

- Beszélj, jámbor hívő, hallgatlak.

De titkolózva, elfojtott suttogással tette hozzá:

- Hanem csak gyorsan, édes fiam, mert szomjas vagyok.

S akkor az ördög a kezébe adta a poharat, s ismét az ajkaihoz emelte; mert az, aki most a lelkébe lopózott, aki a poharát a zöldszemű lányéhoz ütötte, s aki pajkos, istentelen nótákat énekeltetett vele, nem volt, nem lehetett más, mint maga az ördög, aki ily módon akarta ezt a becsületes, istenfélő lelket a saját hatalmába keríteni.

*

Mikor a délutáni órákban a kordé kemény deszkáin fölébredt, a nap ragyogóan sütött az égboltozatról s a domboldal, smaragdzöld fűszálain, páfrányain gyémántos vízcsöppek csillogtak. Üde volt minden itt a mosolygó erdőszélen s a cserfák, a tölgyek nedves levelei édes illattal töltötték meg a levegőt. A csacsi szelíden, egy vértanú gyöngéd szemrehányásával tekintett a nyújtózkodó barátra, aki e pillanatba nem tudta, álmodott-e, vagy igazán egy kóborló komédiás-család körében töltötte el ezt az iszonyatos délutánt?

Az erdőben, a kifehérlő út hosszán egysetlen kocsit sem látott. A tisztás, mely a domb alatt elterült, egészen üres volt s csak a péterkék, a cincérek mászkáltak a magas füvek között s egy-két csillogó, kénsárga pillangó cikázott szerteszét a levegőben.

A kordén, mialatt a csacsi vidám ügetéssel igyekezett a kolostor felé, a szegény barát szörnyű kétségek közt sóhajtott föl magában:

- Oh, atyám, világosítsd föl az elmémet a múltak felől!

Mint egy különös álom tűnt föl előtte a sárga komédiás kocsi, a kacsingató primadonna, a bohóc csontos ábrázata, a hajlott orrú papagáj s mindez a furcsa, frivol környezet, mely egy varázslat könnyűségével tűnt el a szemei elől, eloszlott, szerteszállt a levegőbe, s egyetlen jelt sem hagyott maga után, mely bizonyossá tegye, hogy itt volt.

De azért este, mikor a jámbor atyák nyugalomra tértek, a kolostor éjszakai csöndjében a jó Szilvester óvatosan surrant be a kis egyház homályos hajójába s szent áhítattal borult le a szűzanya aranyos szobra elé:

- Kegyes szűz! – mondotta félénken -, bocsáss meg, ha – esetleg vétkeztem!

De ájtatos imái közben a templom homályán – Uram bocsáss! – átcsillámlott a két csillogó, zöld szem, melyből a rossz lelkek tekintettek rá: ijesztően és – bájosan.

Forrás: A Hét - 1. évf. 3. sz. Bp., 1890. jan.19.