Ágai Adolf
Ott
ültünk a múlt hetekben hárman előtte, jövevények. El sem bírtam hitetni
magammal, hogy az a gyengéd-piros arcú öreg úr – öreg és nem is agg –
nyolcvannyolc évnek magasáról pillant végig oly tartalmas életen, milyen
kevésnek jutott. A hazai napi politikáról, mely az „és”-en kívül alig nyújtott számba vehető tárgyat, legalább olyat
nem, melyet előttünk akart volna szóvá tenni, áttértünk a múltra: s emlékeztünk
régiekről.
A
legény behozta a teát. Míg Ruttkayné, a kormányzó testvérhúga rendezkedett az
asztal körül, eszembe jutott, mert hiszen füstölni nem lehetett, a hajdani
„Kossuth-szivar”. Legalább erre gyújtsunk rá. Akkor a szivar még „szivola”
volt.
Pompéryvel
találkozik egyszer Vas Gereben a Rózsa téren. Kérdezi Vas Gereben, melyik hát a
jobb elnevezés: a „szivola”-e, vagy a „szivar”?
-
Mindegy az – felelé János bácsi, aki akkor még fényes ifjú volt.
-
Már hogy volna az mindegy? – pattogott Vas Gereben. Akkor mindegy a fuvar meg a fuvola is.
Ez
a Pákh adomája jutott eszembe, s bizony sajnálom, hogy mint afféle esprit
d’escalier, csak most, ebben a percben.
-
Megsínylem a füstöt – vette föl a szót Kossuth. – Cserben hagy a szemem,
gyötrelmes már nekem az olvasás. A minap Lujza (Ruttkayné) biztatására -
keressek másforma szórakozást is -, rávetemedtem a színházra. Valami opera
járta. De alig ülök ott néhány pillanatig, úgy megrázkódtam a dobtól,
trombitától, hogy fogtam a kalapomat, botomat és „jártam”.
Ruttkayné
bólogatott a fejével és nevetett. Aztán öntött a cognacból s bujdosott a kis
pohár.
-
Kezemben a bornak legfinomabb szeszi – mondám fölkelve. – Ráemelem a kormányzó
úr egészségére. Éljen Kossuth Lajos!
-
Az én egészségem?... Az én életem?... – mosolygá szelíden. – Itt felejtett az
én nyolcvannyolc esztendőmmel a halál. Mint a kasza alatt meglapuló szál, a
vágás után ismét visszahajlik: így maradtam meg én is, egyedül. Nem tudok már
társamat abból az időből. Nem mondom,
hogy kíméletből hagyott meg az a kasza, mert az aggsággal annyi szenvedés jár,
hogy az ilyen kelletinél hosszabb életben, mint az enyém, kevés a köszönet. Meg
aztán: a normális határokon túl nincs is célja az emberi életnek. Tudja a jó
isten… Én tán most háromezer szúnyog elől szívom el az oxigént; halálommal
pedig hasznukra lehetnék.
Ruttkayné
lopva törült ki szeméből egy könnyűt és második csészével töltött. Csak annyit
mondott, hogy: „ugyan már!”
Előhozakodtam
az én hajdan való pajtásaimmal, a Zsulavszky-fiúkkal. Hol van Emil, Laci? S a
kis Kázmér? Meg az ő édesanyjok Emília, a kormányzó testvérhúga?
Azok
is mind elpusztultak Amerikában – ki Visconsinban, ki Arkansasban. Pedig olyan
lelkes, iparkodó gyerekek voltak! Emíliának, Kossuth Lajos hasonmásának
megszakadt a szíve a nagy bánatban.
Fojtogatott
engem is a nagy szomorúság, melyet kérdéseimmel a kormányzóban ébresztettem.
Vígabbra akartam terelni a csökkenő hangulatot.
-
Azt sem tudja kormányzó úr – kezdém -, hogy amidőn 1848-ban, országjáró útjában
Abonyban is megfordult, én voltam a
huszárja.
Kérdő
nyájassággal nézett rám, s erre elmondottam azt az én első és egyetlen
stréberségemet, midőn a hintójára hátul felkapaszkodtam, el nem hallgatván azt
a részletet sem, hogy magasbra vívó szenvedelmemnek újdonatúj nadrágom adta meg
az árát, mert éppen a térdem fölött repedt ki. Hogy előzőleg a városháza
tanácstermében szólott az urakhoz, majd kívül az udvaron a néphez, lelkesítve
azt a fegyveres védekezésre.
Kossuth
elmerengett nehány pillanatig. Egyszerre kividámult az arca.
-
Jut eszembe – mondá mosolyogva. – Különösen a kecskeméti utam! – s már itt
vállait rázogatta a nevetés.
Nagyon
derűs lehetett a kormányzónak, ez az emléke, mely mint sugár sütött ki a
borongásból, s érthető kíváncsisággal lestük is, hogy elbeszélje nekünk.
-
Igen, igen: az Alföld hírös városában voltunk – folytatá Kossuth -, s a nagy
piacon intéztem szavaimat a sokasághoz. „Olyan időt értünk – mondán nekik -,
amidőn a hazának minden erejére van szüksége; olyan kort, amelyben a honszerelem
még az útonállóról is lemossa a bűnt! Ezért kegyelmeztem én meg még Rózsa
Sándornak, a félelmes rablóvezérnek is, ha ezentúl a maga s a legényei erejét,
ügyességét és vakmerőségét arra a célra használja, hogy ártson vele az
ellenségnek!” – Amely a város határától bekísért: annak a bandériumnak a
lovasai kerítették be a nagy közönséget, gyönyörű rámába foglalva a festői
képet. Alighogy befejeztem mondásomat: az egyik lovas, délceg, fiatal gyerek,
megfordította a fakóját, sarkantyúba kapta s elvágtatott rajta, mint a
förgeteg. Feltűnő volt előttem ez a hirtelen való távozás. Kívánságomra utána
rúgtatott két másik legény, hoznák vissza, hadd érteném meg eltűnése okát. Egy
kisvártatva megtért a nyalka fiú, kit pajtásai közrefogtak, s így is vezettek elibém.
Kérdésemre: miért hagyta el társait, azt felelte, hogy hiszen ő úgyis a Rózsa
Sándor bandájához tartozik, hát az ő kapitányához igyekezett vissza csak. Amely
magyarázattal persze be muszáj volt érnem.
*
Beszélt
az olasz a sardiniai olasz népről. Nem képzelmes, mint a délvidéki, nincsen
temperamentuma, de komoly, önérzetes, megbízható, munkás. Nem is latin vér
kereng a longobardok ivadékában. A savojai ház, különösen Carlo Albertónak, e
szerencsétlen s hős királynak a nevelése. Hogy Turin megszűnt fejedelmi
székvárosnak lenni, sok helyi aspiratio fúlt el, melynek csak az udvari levegő
az éltetője, s mind az e fényes központ felé irányzott igyekezet hirtelen
meglohadt. Nem soká tartott a szünet, s keményen belekapaszodtak a munkába.
Szemlátomást emelkedett az ipar, épültek s még egyre épülnek a gyárak,
mindenütt boldogulással találkozik, a gyarapodás nőttön nő. Dolgoznak s nem
zajongnak, mint a nápolybeliek.
Az
egyik útitársam (jeles gazda), élve a kapóra jött fordulattal, fölemlítette a
kormányzónak, hogy otthon is nekilendült a gyárépítés, megjavultak a gazdasági
viszonyok: példákkal erősíté előadását.
-
Ó, tudom – felelé Kossuth -, tudom mindezeket. De csak folytassa, jól esik
hallanom.
Főleg
a magyar főváros gyors fejlődésin, szépülésin csügghet vágyó szívének minden
rostjával. Ismerte Pestet, ismerte Budát, de nem ismeri Budapestet. Oh,
Budapest! Az íróasztalán volt széltiben-hosszában kiterítve annak legújabb
látképe, a környező új telepekkel. Csak az a csöpp Kossuth-falva, amely az ő
nevét hordozza… Emberséges szatócsok, szerény iparosok, ez apró gyarmatnak
alapvetői adóztak vele a nagy magyarnak. Maga e büszke országban ragyogó
közepe, amelyben lüktet a nemzet szíve s gondolkozik agyveleje, még egy kis
közzel sem emlékezik meg róla, arról az egyről, aki valamikor annyi nullának az
élén állva szerzett nekik súlyt, erőt és díszt. Csak én – hadd szerezzem meg
magamnak ezt az elégtételt -, csak én említek egy Kossuth Lajos terét valamely
rossz fővárosi novellámban, pedig valójában egy Kossuth utcácska sincs följegyezve
azon a fakó, zöld és rózsaszín sávokkal megpingált abroszon, melynek
virágfüzéres, címeres szögletében ott áll e név: Budapest. Holott, ha a Tóth
Pál terét említem: nem tudom, nem-é egy létezett vagy még létező városatyai
nagyságunk terére találtam ráhibázni?
Azt
sejtem, hogy a némaságnak abban a futó pillanatában, melyben elfogódva voltunk,
mindhármunknak ez a gondolat nyilallhatott át a lelkén.
-
A kocsis – kezdé egyikünk – legott intett a fejével, mihelyt kormányzó úrnak a
nevét említettük. „O, il generale! Va bene!” Ezek a taliánok annyit hallottak a
magyar vitézségről, hogy jeleseit csakis katonáknak képzelik.
-
Pedig valóban nem tudom hogyan, honnan ismernek. Hiszen már ki sem járok, nem
látogatok meg senkit – folytatá szünet után Kossuth. – Csak – s itt fölemelé
fejét – csak egy embert látogattam meg: Turin város polgármesterét, Voli urat,
aki a minap - hogy annyian, nyolcszáznál többen jöttek hozzám magyarok -
tisztelt meg agg fejemet azzal, hogy e város nevében üdvözölt. Nem tudom – veté
utána mosolyogva -, nem sínyli-e meg a jövő heti municipalis választásokon.
Mert a hármas szövetség egyiknek – az olasznak természetesen – keze szintén
benne lesz.
-
Akár, mint otthon – mondám.
-
Akár, mint otthon – felelé.
S
itt vártuk nyilatkozatát a nyolcszáz magyarnak ünnepies tüntetéséről De
hallgatott felőle, s mi nem vallottuk illendőnek provokálni őt! Majd rátért az
én északi utazásaimra, s csak mert hű képét akarom adni e látogatásomnak, s
bizony nem léháskodó hiúságból jegyzem föl itt, hogy „érdeklődéssel,
gyönyörködéssel olvasta cikkelyeimet kontinensünk e végpontjáról”, amint hogy
más irányban folytatott irodalmi működésemet is figyelemmel kíséri – de azért a
„Borsszem Jankót” egy szóval sem érintette, amit szintén csak a históriai hűség
kedviért említek meg. Pedig, ha jól tudom, haza írt leveleiben történt is
hivatkozás lapom egy-egy alakjára.
Míg
társaimhoz fordult, lelkemmel ismét beleszállottam e férfiú lelkébe, melynek
nagy temetőjében ott láttam a feszületet ezzel a sugárzó felírással.
„Feltámadunk!” A zsoltár után fölzendült bennem a Kossuth-induló – az a régi,
melynek harsogása közben annyi magyar szív hullajtotta el piros vérét, meg az a
másik, amely őt magát indítsa el honja felé. Ne nézze, hogy mindjárt az első
napokon nagy hazafiak fognak színe elé járulni megmaradt régi
Kossuth-bankóikkal, váltaná be utálatos osztrák-magyar bankjegyekre; s ne
nézze, hogy már az első órában száznegyvenöt vértanú kéri majd protekcióját
valamely hivatalka elnyerése végett. Ezeket ki nem kerüli, mert hiszen csöndes
magányát is hányszor zavarták föl az ilyen messziről jött jó magyarok vagy az ő
leveleik. De jöjjön haza a többiért, jöjjön haza magáért! Ne is várja be azt a
honossági törvényt! Minek az neki? Ez a törvény ember alkotása, tökéletességében
is gyarlandó. Jöjjön haza azon az ezredéves jusson, mely hazát adott a
magyarnak. Jöjjön el azon a negyvenkét éves jogon, melyet ő adott az ő magyar
népének.
A
sok közül, amitől lelke a hosszú távolét alatt megkeseredett, ott van tán az a
híres nóta is, hogy:
Kossuth Lajos azt üzente
Elfogyott a regementje,
Ha még egyszer azt üzeni,
Mindnyájunknak el köll menni!
Hogy
eltörpül az „és” mellett ez a „ha”! Olyan óvatossá teszi ezt a nótát!
Pákh Albert lutheránus népdalnak is nevezte. Közvetlenebb, igazabb, forróbb a
másik: „Gyere haza Kossuth Lajos!”
*
Az
óra már későre járt. Barátimmal összenéztem. Menjünk.
Mikor
Kossuth a gyöngéd, keskeny kezét nyújtotta nekem, én azt erősen megfogva, így
szólottam:
-
Kormányzó úr! Még egy küldetésben is járok itt. Van nekem otthon egy kedves
rokonom: Ilka. Ez a kislány a lelkemre kötötte, hogy ha Turinban csakugyan
szemtől-szembe fogok állani Kossuth Lajossal, ezzel az ő imádott emberével, az
ő nevében csókoljam meg a kezét. Engedje ezt olyképp teljesítenem, hogy az ő
nevében is. Évekkel ezelőtt Rómában
IX. Pius fogadott nehányunkat magyarokat, s ekkor részemül jutott az a
szerencse, hogy pogány létemre megcsókolhattam a szentatya kezét. Amit a
zsidótul meg nem tagadott a kereszténység feje: a hűséges mameluktól ne tagadja
meg a legelső magyar!
S
ráhajoltam a fönséges aggnak reszkető ujjaira s megcsókoltam azokat. és ő
engemet megölelt s fehér szakállának selyme érinté arcomat.
Az
ajtóban még egyszer megfordultunk:
„Gyere
haza Kossuth Lajos!”
Isten
szerezze!
Forrás: A Hét - 1. évf. 3. sz. Bp., 1890. jan.19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése