Szegény zsidó tanító fia volt. A szülőknek sok gyermekről kellett
gondoskodniuk. Debrecenben kezdett iskolába járni. Már zsenge korában
megjelentek versei. Az Alföldön töltött gyermekévei után a fővárosba költözött.
Egyaránt írt verseket, elbeszéléseket, karcolatokat, a tízes évek végétől
kabaréjeleneteket, majd színdarabokat, és mindeközben rendszeresen dolgozott
hírlapoknak is. Lírai életművét az 1938-ban megjelent Szép Ernő Összes költeményei c. gyűjtemény foglalta egy kötetbe.
Ha van költői életmű, amelyre ráillik a kissé elcsépelt és legtöbbször
semmitmondó, sommás meghatározás, hogy „társtalan líra2, akkor Szép Ernőé
okvetlenül ilyen. Egyedülvalónak érezzük Szép Ernő versbeszédét, lírai világát,
mert nemigen tudjuk elhelyezni, besorolni. Ugyan melyik irányzat körébe
illeszthetnénk ezeket a hol leheletnyi rövidségű, hol áttetszően dalszerű,
véget nem érő terjedelemben panaszokat és megfigyeléseket sorjáztató, de
mindenkor oldott, rögtönzésként ható verseket? Beszűrődik már első kötetébe, az
1912-ben megjelent Énekeskönyvbe is a szimbolizmus hatása – de a szimbolistákra jellemző
lényegkeresés, a világ szellemi törvényére való utalás nélkül. Ott van az
impresszionista líra több fontos jegye is versein. De az erre a stílusnemre
jellemző finom líraiság, az egységes tónus helyett lépten-nyomon hangváltások,
disszonáns fordulatok vagy éppen triviális, tenyeres-talpas kijelentések
zökkentenek ki a fölidézett hangulatból. A századelő szecessziójához is van
közük a Szép Ernő-verseknek, de sem a szecesszió intenzíven bonyolult, feszült
mondattanát, sem emelkedett, mitikus képeit nem találjuk meg sértetlenül
bennük. Mindezen elemekből építkezve, egy olyan szembetűnően eklektikus lírai
hangnemet, beszédformát talál ki Szép Ernő, amely egyben a művészi eredetiség
példája is – olyan ütköző, összeférhetetlen érzésnemekből és nyelvi rétegekből
alakítja verseit, hogy azok éppen különneműségükben teremtenek stílust. Még az
„építkezés”, az „alakítás” szavak sem valók a Szép Ernő-i líra jellemzésére:
éppen hogy nem munkálja meg versét, hanem rögtönzi inkább, az előzetes terv és
célhoz érés legcsekélyebb jele nélkül.
Prózai munkáiból novelláin kívül különösen két regénye emelkedik ki,
az 1919-es Lila ákác (melyet meg is filmesítettek), valamint az 1934-ben közzétett Dali dali dal. Az előbbi egy fővárosi fiatalember
szerelmi kalandjait szövögeti, a magyar pikában az elsők között ismerte föl a
nagyváros különleges népiességét társadalmi és kulturális, nyelvi vonatkozásban
egyaránt. Az utóbbi önéletrajzi regényként laza szövésű történetbe fogja az
édesapa szeretett hegedűjének kényszerű előadását, majd a visszavásárlására
tett, végül is hiábavaló kísérleteket. Ez a történte különösen zavarba ejt a
Szép Ernő-i kettősséggel: édes-bús, naiv érzelmesség és kíméletlenül éles
megfigyelés vegyül benne; szegény emberek, kültelki cigányok megrendítő
portréival találkozunk lapjain. Az 1944-es évben kiállt megpróbáltatásokról
szól Emberszag c. emlékezése (1945). Drámaírói
tehetségéről tanúskodnak Patika (1919), Palika (1921) és Vőlegény (1922) című darabjai, melyeket több színházunk nemrégiben újra
fölfedezett. A serdülők kedves olvasmánya Mátyás király tréfái c. anekdotagyűjteménye. Szép Ernő finom, bensőséges művészetét 1948
után mellőzték. Elfeledetten, de csupán átmenetileg elfeledetten halt meg 1953.
október 2-án.
GYERMEKJÁTÉK
Mikor én kisfiu voltam,
Kis lovon nem lovagoltam,
Nem volt nékem ponnilovam,
Ponnilovam,
Ponnilovam,
Pedig de szép mikor rohan.
Ponnilovon sose ültem,
Kis biciklin se repültem,
Nem volt szép kis kerékpárom,
Kerékpárom,
Kerékpárom,
Pedig de jó rajta nyáron.
Nem volt képes meséskönyvem,
Nem volt csak iskoláskönyvem,
Pedig de jó otthon este,
Otthon este,
Otthon este
Lapozni ábrát keresve.
Sohase volt színes kockám,
Kis kastélyom, kis tornyocskám,
Kis hajócskám, kis vasútam,
Kis vasútam,
Kis vasútam,
Elutazni sose tudtam.
Én nem kaptam kardot, csákót,
Szép sárgaréz messzilátót,
Sose vittek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
És lyukas se volt a ponyva.
Az a ponyva szétment régen,
Elmult az én gyermekségem,
Én már régen felserdűltem,
Felserdűltem,
Felserdűltem,
A nagyok közzé kerűltem.
Én játékot már nem kérek,
A gondoktól rá se érek,
De meghalok én is egyszer,
Én is egyszer,
Én is egyszer
S a mennyországba megyek fel.
Kiállok majd a tejútra,
Arra visz az isten útja,
Az újjamat majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Ha elsétál a tejúton.
Észrevesz az isten engem,
Megszólalok szépen, csendben:
"Kérem én még nem játszottam,
Nem játszottam,
Nem játszottam,
Játszani akarok mostan."
Megfogja majd a kezemet,
Angyalok közt maga vezet
Szegény gyerek otthonába,
Otthonába,
Otthonába,
Mennyei gyerekszobába.
Megkapom ott kardom, csákóm,
Szép sárgaréz messzilátóm,
Képes könyvem, színes kockám,
Szines kockám,
Szines kockám,
Lesz kastélyom, lesz tornyocskám.
Ami nem volt, lesz ott jócskán,
Kis vasútam, kis hajócskám.
Beültetnek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
Csak én élvezem magamba.
Hogyha kedvem abban telik,
Ponnilovam megnyergelik,
Kis biciklim előhozzák,
Előhozzák,
Előhozzák,
Úgy járom a mező hosszát.
Égmezőben alkonyatban
Szép pillangót fogok ottan,
Ujjamon lesz arany pora,
Arany pora,
Arany pora,
Le nem mosom róla soha.
A naivitás Szép Ernő költészetének fő
személeti elve: mindenre úgy csodálkozik rá, mintha először találkozna vele, s
ez a gyermeki, álgyermeki ámuldozás, illetőleg érzékenység, sebezhetőség
nivellálja is a jelenségeket. Egy-egy emlékkép valóságosabb és jelentősebb is
lesz, mint a jelenből kiválasztott vershelyzet, egy futó testi érzékelés
ugyanannyi figyelmet érdemel, mint a személyes kapcsolatok bonyolult története,
s az állatok, az élettelen dolgok ugyanúgy hordozói és tárgyai érzéseinek, mint
a legnagyobb eszmék és a legnagyobb szenvedélyek. Ezt a látványokban,
emlékekben, érzékletekben fellelhető naivitást azonban hol egy nagyon is kiábrándult
élettapasztalat, néha a szerepjátszást súroló, előkelő fásultság, hol pedig
megrendült és megrendítő, az emberi nyomorúság számbavételében a tragikus
belátásig emelkedő egyetemes szánalom vagy éppen riadalom ellenpontozza. És
mindezek a minőségek gyakran egyetlen szövegbe zsúfolódnak, átmenet és
magyarázat nélkül. Nemhiába fedezték föl újabb értelmezői, elsősorban Tandori
Dezső, ennek a látszólag csupán érzelmi, sőt érzelmes lírának a groteszk,
abszurd kifejezésmódokat előlegező vonásait. Az előbb már említett, egymásba
fonódó kettősségek indokolják az olvasót annyiszor zavarba ejtő
stílusütközéseket. Egy litániázó, hosszú versében (Magányos éjszakai csavargás)
előbb a következő gondolati és formanyelvi banalitásra bukkanunk: „… és
felettem / A csillagok ragyogtak, s ennek mindig örülök”, majd néhány sorral
alább így közöl tökéletesen egyénített élményt, mégpedig hallatlanul merész
szókapcsolással: „Van ugy hogy nem birok már az emberekre nézni, / Hangjuk
sérti a fülem, a testszin fáj szememnek, / S lelketlen szemgolyóik járása
összeborzaszt.” Számtalan Szép Ernő-vers szolgál ilyen meglepetésekkel.
A Gyermekjáték
ennek a lírai életműnek a legnépszerűbb darabja. Műfaji hovatartozása világosan
látszik: dalnak tekinthető. Ezt az azonosítást támogatja az egynemű érzésmenet,
a spontán hanghordozás meg a versalkat is: egyrészt a sorok ritmikája, mely a
magyar fülnek oly meghitten – és népiesen, régiesen – csengő felező nyolcast
használja, s kiváltképpen a versszakon belüli szoros szóismétlések, ikerítések.
Bizonyos körültekintésre int viszont a vers hosszúsága: tizennégy hatsoros
versszak nem egykönnyen fér bele a dal keretei közé. (Még ha szakonként két sor
változatlan ismétlés is, tehát nem új nyelvi közlés.) Feszegeti ezeket a
kereteket a szövegbe rejtett történet is a múlt, jelen és jövő idő
hármasságával. A „dal” műfajelnevezés legalábbis kiegészítésre szorul.
Szép Ernő versnyelvében a már jelzett
stíluskeveredést nem utolsó sorban a népies és városi nyelvi elemek, a népies
meg a városi folklór együttes jelenléte okozza. Prózájára is jellemző ez a
stílustendencia. Előfordul, hogy ezek a keveredések stílustalannak tűnnek föl;
legnagyobbrészt azonban esztétikai érvényességre emelkednek, s a Szép Ernő-i –
az életrajzból is következő – attitűdöt híven fejezik ki. A nagyváros bohém
költője ugyanaz, aki gyermekkorában a falusi környezetben volt: periferikus
figura, szegénylegény. S ahogy a népi folklór elemeiből, a népdalból szívesen
merít, úgy a főváros újabb keletű, populáris műfajai is kezére állnak: például
a sanzon, a kuplé, a kabarédal. Ez utóbbiakban nagyobb szerephez jut a komikum,
az irónia is, mely ugyancsak színezi költői világát. Ne csodálkozzunk tehát, ha
a „Ponnilovon sose űltem, / Kis biciklin se repűltem” naiv, népies hangzataiba
ilyen kollokviális kiszólások vegyülnek: „Én játékot már nem kérek, / A sok
gondtól rá se érek”. A vers tehát népdal és városi „új” dal egyéni öt6vözete.
Feltűnő, hogy az életmű verseinek
javához képest mennyire kirajzolt, megkomponált a vers szerkezete. Az első öt
strófa a hiányzó tárgyak, emlékek fájó leltára: alapszavai a „nem volt”, a
„soha”, a „sose”. Ezen belül is az első három szakasz még három gyermekjátékot
nevez meg és jellemez külön-külön. A következő két strófában már sokasodnak a
játéknevek, míg be nem következik a fordulat, a „felserdűltem” jelenhez
közelítő megállapítása. A hetedik strófában szólal meg a halál utáni
jövőreménye, a vers harmadik részére, az elmulasztott, nélkülözött játékok
élvezetének ugyancsak részletező leírására készítve föl. Ez a leírás tulajdonképpen
az első egység tükörképe, ismétlése, csak éppen meglétbe, pozitivitásba
fordítja a hiányt, a negativitást. Póniló, kerékpár, meséskönyv, cifra kocka,
hippodrom (a szó itt sátoros cirkuszt jelent) mind elérkezik, „megkapja” a
beszélő, méghozzá „jócskán”. A naiv, valóban gyermekkönyvbe illő jelenetezés, a
Jóistennel meg a Tejúttal, a gyermekszobába („Szegény gyerek otthonába”)
szűkülő mennyországgal, ugyancsak zavarba ejti az olvasót: vajon mivel hat rá a
kifejezésnek ez a tömény édessége, miért érinti meg valamiféle igazság ezekben
a csilingelő, helyenként valósággal gügyögő sorokban?
Nem feledkezhetünk meg a vers történeti
környezetéről. A századforduló, századelő európai irodalma fedezte föl igazán a
gyermek, a gyermeki létezés témáját, motívumát. A magyar költészetben
Kosztolányinak 1910-ben megjelent, A
szegény kisgyermek panaszai c. verskötete volt e tárgykör, ez élmény
legértékesebb feldolgozása. Az idealizáló vagy éppen a gyermeket kis felnőttnek
tekintő irodalmi ábrázolások után ez idő tájt ismerték föl a gyermek
vágyvilágát, a gyermekség lelki hiányérzeteit, gyötrelmeit s azt, hogy a
gyermekkor meghatározó az ember egész életére. A gyermekkort, ezt a messzire
sodródott ősidőt pedig csupán az emlékezés ragadhatja meg, csak az emlékekben él
tovább, némileg már átváltozva, hiszen magába szív későbbi élményeket,
tudattartalmakat.
A gyermekkor lényegi tartozéka a játék.
A játékszer mint a tárgyi világ reprezentációja, a játékfolyamat mint bizonyos
emberi viselkedésformák modellje. Szép Ernő verse ettől a kettős lényegtől
fosztja meg a vallomástevő lírai én gyermekkorát. Póniló, bicikli, meséskönyv,
kis hajó meg hippodrom nélkül a gyerekkor nem gyerekkor, csupán időtartam.
„Mikor én kis fiú voltam”.A felnőtt pedig már képtelen pótolni a hiányt: ezért
utasítja bizonyos álszentimentalizmussal a túlvilági, a halál utáni létre az
új, valódi gyermekkort. „Kérem, én még nem játszottam”… „Játszani szeretnék
mostan” – ez az elemi óhaj, kérelem vezeti be – kimondatlanul is az íratlan
igazságra hivatkozva – a jövőbe vetített idillt. A Tejútra való kiállás, az
Isten meg-(le-)szólítása, a kérés könnyed társalgási hangja azonban leheletnyi
iróniát hordoz.
Ez a diszkrét irónia kisugárzik a vers
egészére. Az első és a harmadik szerkezeti egység, a meg nem valósult s a
vágyott, a halál utáni gyermekkor tükörjátéka közben csak két strófa, -
igazából csak egy – a hetedik – jut a jelen időre, a felnőttkorra: a vers
értékrendjében ez, úgy látszik, szóra sem érdemes. Az igazi élet az, ami nem
valósult meg, s ami csak a halál utánra képzelhető el.
Panaszt, óhajt és vágyteljesítést közöl,
beszél ki a Gyermekjáték. Az utóbbit
irrealizáltan, de megint csak ironikus részletezéssel adja elő. A vers utolsó
strófája pedig még egy ambivalens mozzanatot tartogat. A meg nem valósult, csak
vágyálomban teljesülő játékok sorát kiegészíti egy utolsóval, amely valójában
nem is játék. A lezárásba foglalt legfőbb, betetőző érték tehát váratlanul új
képhez, új lényhez kapcsolódik: egyáltalán, most először élőlényhez a
mesterséges eszközök után. Ez az élőlény „csupán” egy pillangó, nem is olyan
elérhetetlen a földön, a valóságos életben. A versben eltitkolt, elhallgatott
felnőttkor tartalmatlansága azzal lepleződik le, hogy a lepkefogás vágyképe is
csak a meseszerű, irreális-fantasztikus túlvilági második gyerekkorban
valósulhat meg.
Forrás: 99 híres magyar vers 327-334.
old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése