Jöttem
Pest felé a személyvonaton. Csúnya, szürke idő volt, az apró szemű eső az egész
úton verte az ablakot s a rohanó vidék, az egyforma őrházak a vasút mentén, a
borostás, avar földek, a kilátást elzáró köd – valóságos ásítás volt az egész
út. Egyéb mulatság híján végre már a szédítő gyorsan egymásután sorakozó
távíróoszlopokat olvasgattam össze.
Egy
kis sáros állomáson, nem messze Pesttől, megállott a vonat. A kalauz rekedtek
kiáltotta: „egy perc!” Kiállhatatlan utálatos volt ez a hang is.
Egy
öreg, fehér hajú apró asszony, meg egy csinos sugár leány várakoztak a három
ablakos indóház előtt. Az öreg asszonyon olyan sokat kefélt, templomba járásra
tartogatott fekete ruha volt, amelyik nem is volt már fekete, inkább zöldes és
nagyon tiszta; - a leány karcsú derekán divatos, szürke utazó köpeny feszült
meg s kesztyűk voltak a kezén. Az öreg asszonynak egy fakó, idomtalan esernyő
volt a kezében. Mikor a vonat megállt, a leány lehúzta arcára fátyolát és
sietve, félszegen búcsúzott az öreg asszonytól, aki keservesen sírt és mindig
az esernyőjét akarta kinyitni. Alighanem azért, hogy a leány meg ne ázzék, míg
beszáll.
A
kalauz siettette őket: tessék! tessék!
A
leány alig tudta lerázni magáról az öreg asszony reszkető karjait, már jött
volna, pirult is, türelmetlenül tűrte az ölelést s szinte húzta magával a vonat
felé a kis öreg asszonyt. Azt hiszem szerette volna, ha senki nem látja ezt a
jelenetet.
No,
elváltak. A leány mindenekelőtt összegyűrődött fátyolát igazította meg s oda se
hederítve a kínált esernyőre, sietve szökött fel egy III. osztályú kocsiba.
Látszott rajta, hogy ezt a III. osztály is restelli. Amint föllépett, a
szoknyája föllebbent, selyemharisnyát láttam a bokáin. Az öreg asszony
szétnyomott, formátlan posztócipőkben topogott a latyakos földön, zokogva
mondogatta a kocsi előtt:
Írjál
mindjárt… Mikor látlak megint? Talán sohase látlak?... Isten áldjon meg!… Isten
áldjon!...
„Mehet!”
– kiáltotta a kalauz. A mozdony prüszkölve, kattogva, sebesen, egyre sebesebben
robogott odébb a sáros kis állomásról. Az öreg asszony a zsebkendőjét
lobogtatta utánuk s mintha a sírdogáló gyönge hangját is magával kapta volna a
vonat, jött velem: isten áldjon meg!... isten áldjon…
Néztem,
vajon int-e vissza neki szép, karcsú leánya? Bizony egy kendő se lobogott a
vonatról. Hamarosan én lobogtattam
hát ki az ablakon a kendőmet. Ah, milyen élénken intett vissza az öreg!...
A
leány valószínűleg behúzódott egy sarokba s alig várta a fényes, asphaltos
Pestet. A vonat vitte őt rohanva, szédítő sebesen.
A
kis állomás, a fehér kendőt lobogtató öreg nénike, mind messzebb, messzebb
maradt el, mind kisebb lett… egyszer csak nem látszott belőlük semmi. Csak a
hangját hallom, ma is mindig hallom.
Forrás: A Hét - 1. évf. 3. sz. Bp., 1890. jan.19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése