Kegyetlen férje durván bánt vele,
Ő meg cserébe mérget kevere,
S tűrni midőn már nem tudott tovább:
Megölte zsarnokát.
Ott áll mogorván a bírák előtt,
Szép ifjú arcán nincsenek redők;
A börtön éje szeme mély tüzét
Nem oltotta ki még.
És hogy egykori édes, végtelen
szerelmének is tanúja legyen:
Bűnös ölén ott szorongatja szép
Mosolygó gyermekét.
A bús teremben bámészan ülök
Borzadva nézik mind a szörnyű nőt,
Kinek kezén egy félig végezett
Élet már elveszett.
Csupán a gyermek arcán játszadoz,
Ki szülte őt, hű bizalom ahhoz;
Ő mit se tud, csak érzi boldogan,
Hogy neki anyja van.
Sejtelme sincsen arról, hogy neki
Anyját örökre el kell veszteni;
Hogy a gyalázat és ő mint iker-
Testvér fog nőni fel.
Arról se tud, hogy öreg, bölcs urak
Tudós könyvekben törvényt írtanak,
Melynek rettentő szava bételik
Azon, ki vétkezik.
Sőt mikor anyja élete felett
Mérik a nehéz, bús ítéletet:
Neki egyszerre pajzán kedve kél
S nevetve gőgicsél.
Miként ha éppen tavasz nyíltakor
Vágnak virágos fát ki valahol,
S míg reng a törzs: a virág ott felül
Mosolyg szünetlenül.
Forrás: A Hét - 1. évf. 4. sz. Bp., 1890. jan.26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése