Mihók Béla: II. Sándor cár titkos felesége

- A szentpétervári téli palotában talált adatok és a palotai pletykák után –

A világháború előtt pár évvel egy öreg-

szegény anyóka halt meg Párisban. Az

öregasszonyt alig ismerték, teme-

tése is egyszerű pravoszláv temetés volt.

Öreg bácsik, nénikék, szomszédok ki-

sérték utolsó útjára az öregasszonyt.

Jurevszky Dolgorukaja hercegnőt te-

mették. Csak a meghitt orosz ismerősei

tudták, hogy hercegnő, de senki sem

sejtette – még a történetírók sem –,

hogy az anyóka a hatalmas II. Sándor

cár törvényes, hites felesége volt.

*

1921. október 17.

Szentpátervárott a cár téli palotája előtt nagy csillogó pelyhekben hull a hó. Az aludtvér színű palota mint döglött hétfejű sárkány tesped a hó alatt, homlokába szúrva az öldöklő dárda, - egy vérvörös kommunista lobogó leng.

Ötödik éve, hogy kiszenvedett a sárkány, ötéves por fedi a cári palotát és ablakait, mintha az óriási szörny megüvegesedett hályogos szemei lennének, homályosan merednek a tengerbe rohanó Névára.

A Pazar termek pompáját az idő belopódzott pora fedi, - mintha a régi szép időket meg akarná védeni a jelen piszkától. A hatalmas, véget nem érő palotában mindenütt csak emlék, titok, a múlt nyüzsög és sehol egy élő ember vagy a vörös jelen legcsekélyebb megnyilvánulása.

A márványfolyosókon kísértetiesen kopog a csizmám; szinte megijedek saját lépteimtől és lábujjhegyen, mint a tolvaj, ki a hatalmas urak féltve őrzött titkait el akarja lopni – lépkedek óvatosa tovább.

Megállok. Igen! – ezt kerestem. I. Miklós lakosztálya. Pompás, Pazar szobák és mégis a hideg fut végig rajtam keresztül. A kinyitott, rejtelmes csapóajtók, titkos alagutak, ördögi motollák, gépezetek, mit a múlt bűnös démona tátong felém. Jaj, ha ezek a tátongó titkos ajtók szájak lennének és beszélhetnének…

De ni-ni. A szoba mintha megelevenedne, az öreg Pazar bútorok mintha pattognának, mesélnének… vagy csak én szédülök én fantáziálok?... Leülök egy aranyozott poros székbe és leírom, amit vélni hallok.

*

1856-ot írtak. Tavasz volt. A palota előtt díszes, aranysújtásoktól csillogó őrség állt. Az udvar unottan élte a béke luxus, elkényeztetett, gondtalan napjait. A cári kertben nyíltak már a rózsák s a rózsaillat, a madárdallal keveredett össze. A hatalmas úr érdeklődve nézte a természet ébredésének isteni szép pompáját.

Délceg katona alakján nem látszott az ötven év, az összeesküvések, bombamerényletek izgalmai sem hagytak semmi maradandó jelet az arcán, sőt ruganyos járása, mosolygó szája után inkább egy jókedvű gárdatisztre,  mint az orosz nép mindenható urára hasonlított.

A cár rózsa pavilonja előtt nem mindennapi látvány állította meg a természet szépségében gyönyörködő uralkodót. Hosszú, sűrű szempillái álma tündéreit tarthatta zárva, alabástrom arcán piciny csókolni való rubint száj kívánatos neglizsében aludt, a karcsú nyúlánk test – mint egy alsó istennőé – rabságba ejtette a szemeket.

II. Sándor maga sem tudta, hogy mennyi ideig állhatott az alvó leány előtt és csak akkor eszmélt fel, mikor parázs, bűnös pillantásai, mit elektromos szikrák rázták föl álmából a mit sem sejtő lehetetlenül szép leányt.

- Jaj Istenkém! Hol vagyok?

Ijedtében alig vette észre a mosolygó szemű délceg férfit, ki a leány zavarán felségesen mulatott.

- Bá! Hát maga kicsoda? Hogy mer rajtam nevetni?! Tudja, hogy én Dolgorukaja hercegnő vagyok és bátyám a cár testőrkapitánya? Majd ad ő magának, csak nevessen még rajtam!

- Igen? A kapitány urat igen jól ismerem, együtt szolgálok vele és igazán boldognak érzem magamat, hogy a vitéz kapitány úr vitézebb kis húgát megismerhettem.

- De kicsoda Ön?

- Én?... Én is itt szolgálok az udvarnál.

- No jó, - de hogy hívják?

- Engedje meg, hogy ne feleljek erre a kérdésére.

- Nem. Dehogy is engedem, a maga bátor modora tetszik nekem és pártfogója is akarok lenni a bátyámnál. Na, de  hamar mondja meg, hogy hívják, mert különben megharagszom.

- Feltétlenül követeli, hogy megmondjam a nevem?

- Igen! Követelem!

- No jó, de ha nem lesz megelégedve nevemmel, úgy női kíváncsiságának tulajdonítson mindent.

- Na de mondja már! – s türelmetlenül dobbantott lábával a kis hercegnő.

- A nevem… a nevem II. Sándor.

-        -        -        -        -        -

Hiába várták ebédre az uralkodót. Egy bohó szerelmes kis leány karjába zárta az állami gondoktól k kifáradt fejét. II. Sándor elfeledte, hogy uralkodó, hogy sok millió embernek élet-halál ura, csak azt érezte, hogy egy drága kis lélek örökös rabja lett.

Az uralkodó szeremét megittasult hercegleány, mikor tettének tudatára ébredt, elkezdett keservesen sírni. Az uralkodó ideális új szerelmének hatása alatt ünnepélyesen fogadalmat tett a 17 éves leánynak, hogy a legelső adandóalkalommal feleségül fogja venni. A megnyugtatott hercegleány hitt szerelmének és határozott akarattal vezette tovább élete fonalát.

A rettegett nagy cár szerelmes volt, mint egy kisdiák. A fiatal hercegleány pedig női ravaszságának szétszakíthatatlan édes hálójával úgy befonta az uralkodót, hogy felszabadítva magát az államügyektől, teljesen szerelmének élt, sőt várni lehetett, hogy előbb-utóbb beváltja a pavilonban tett ígéretét is.

A téli palota titkos ajtói, süllyesztői rozsdásan tátongnak itt előttem, de egy félszázaddal ezelőtt még nesztelenül nyílott, záródott, emelkedett, süllyedt, pontosan a kívánságok szerint.

Háromszor hetenként nyílt meg II. Sándor szobájának titkos ajtaja. A boldog éjszakák nem maradtak titokban. A palotaőrség és az éjjeli szolgaszemélyzet gyakran látta, hogy a lakatlan I. Miklós folyosón éjjelenként egy nyúlánk tündéralak jelenik meg és hirtelen eltűnik. Hogy a jelenséget megfejtsék, a palotaőrök lesbe álltak és a titokzatos éjjeljáró tündérben nem mást, mint Dolgorakuja hercegnőt ismerték fel. A leleplezett szenzáció csakhamar szájról-szájra kelt és hogy a hatalmas cár glóriás alakját a tiltott szerelem el ne homályosítsa, az udvar Dolgorukaja hercegnőt Nápolyba transzportálta.

A cár nem bírta ki sokáig szerelme nélkül. 1867 júniusában kapva kapott III. Napóleon meghívásán és Párisba utazott. Egyidőben II. Sándorral Nápolyból Ekaterina Michajlovna Dolgorukaja is Párisba érkezik és az udvar közelében egy egyedülálló házat bérelt ki.

A párisi találkák tiltott gyönyörei még erősebbre kovácsolták szerelmük rózsaláncát és a szerelmes cár pétervári ígéretét itt is megismételte.

Az államügyek II. Sándort csakhamar hazakövetelték. A hercegnő a következő vonattal utána utazott és a Carszkoje-Szelo mellett telepedett le, ahonnan szemmel tarthatta az udvar minden mozdulatát.

A Carszkoje-Szelobán is csakhamar feltalálták magukat a szerelmesek. Az a kis szoba, amelyet II. Katalin építtetett történelmi jelentőségű találkái számára, az a kis szobaajtó ismét kinyílott. A szobában ma sincs más, mint a legszükségesebb bútordarab, amit még a praktikus II. Katalin nrendezett be: egy ágy, két szék és egy asztal.

Hogy minden szóbeszédnek elejét vegyék és a hercegnő is a cár közelében maradhasson, II. Sándor feleségénél kieszközölte, hogy Dolgorukaja hercegnőt udvarhölgyévé nevezze ki.

A büszke cárnő, Mária Alexandrovna, ha a történelem hallgat is róla, de köztudomású, hogy a könnyelmű badeni nagyhercegnő és a nagyhercegi udvar egyik ismeretlen rántáskavaró lovag szerelmének romantikus gyümölcse volt. Mária Alexandrovna sohasem volt szép, de anyjától örökölt természetével, szerelmes szeszélyével még II. Katalint is sokban fölülmúlta. A szeretni szerető cárnő a férje és a hercegnő viszonyát is csak múló szerelemnek tartotta és nem tulajdonított semmi komoly fontosságot a dolognak, annyira nem, hogy Dolgorukaja hercegnőt az udvar legelső hölgyévé nevezte ki.

1870-be a cári pár Emskben időzött, amikor a hercegnő kíséretében visszautazik Szentpétervárra és megállapodásuk szerint a boldogult I. Miklós lakosztályát veszi igénybe. Ez idő alatt ismét funkcióba lépnek a titkos lépcsők, folyosók, ördöngös ajtók és felismerhetetlen alakok szolgálják ki a beteg hercegnőt. Az uralkodó egész idejét a hercegnő ágya mellett tölti, olvas, szórakoztatja a beteget. Dr. Kraszovszky volt az egyetlen orvos, ki a beteg mellett volt és másnap féltizenkettőkor, mikor a hercegnőnek fiúgyermeke született – kit azután Györgynek kereszteltek -, Kraszovszky olyan gazdag jutalomban részesült, hogy más orvos egész életén át nem keres annyit.

Az újszülöttet a cári testőrgárda parancsnokához, Riljev generálishoz vitték, kire egy orosz dada és egy francia nevelőnő várakozott. II. Sándor mindent elkövetett, hogy az eset titokban maradjon. Bizalmas szolgáit, kik a hercegnő segítségére voltak, gazdagon megjutalmazta és megeskette, hogy a látottakról soha senkinek sem fognak szólni. De mit tesz a véletlen. Az egyik álarcos testúr, ki a nevezetes éjszakán őrt állt a folyosón, a cárnő egyik hódoló lovagja lett.

Mária Alexandrovna az egyik találkáján, mikor a kis testőrrel enyelgett, megtudott mindent. A megfőtt Don Juan, hogy a cárnő kegyében maradhasson, elbeszélte a kis György születését. A hisztérikus cárnő sírógörcsöket kapott, összetört mindent, ami kezébe került – a testőrt sem kímélve -, és mikor kész volt mindennel – elájult. A buta testúr csak most eszmélt rá, hogy az udvar békéjét felborította, a cárnak tett esküjét megszegte; tudta, hogy mi vár rá – hazarohant és főbe lőtte magát.

A cári udvar grandiózus botránya széles körben elterjedt, mindenki csodálkozott, hogy az 54 éves cár, jövendőbeli nagyapa nem tudott ura lenni elkésett szenvedélyének. Az udvarban II. Sándor megmentésére titkos párt alakult, ami az afférok egész sorozatával fűszerezte az aktuális témát. A párt feje Suvalov gróf, a „fekete kabinet”, a rettegett „III. különítmény” főnöke volt.

Az elégületlenség és a favorit elleni gyűlölet még magasabbra hágott, amikor egy év múlva Dolgorukaja hercegnőnek megszületik a második gyermeke, Olga. Az uralkodó cári ukázban tudatta a birodalmi szenátussal, hogy a két gyermekének törvénytelen születését úgy akarja legalizálni, hogy Dolgorukaja hercegnő herceg Jurevszky nevét veszi el, míg a gyermekek atyai neve (orosz szokás, hogy minden féri és nő saját neve mellé atyjának a keresztnevét is felveszi), Sándor lesz.

Hiába is háborodtak fel a szenátor urak, nem volt mit tenni, a cár ellentmondást nem tűrő parancsát tudomásul kellett venniök.

1876. március 23-án megszületik a harmadik gyermek, Borisz.

Suvalov gróf látta, hogy a hercegnő teljesen hatalmába kerítette a cárt és az uralkodó mint egy kisgyermek, az asszonynak engedelmeskedik. Tudta, hogy II. Sándor minden idejét a hercegnőnél tölti, az államügyeivel nem törődik, a nép elégületlen, zúgolódik, addig a cár úgy él, mint egy magánember. Az országban teljes oligarchia tombol, a kis cárok, nagy gubernátorok kegyetlen igája alatt nyög a nyomorult nép és elhatározta, hogy mindenáron véget vet a dolognak és kiszabadítja uralkodóját a szép bestia tündér karmaiból. Meg akarta öletni a hercegnőt, de a felbérelt gyilkosok nem ismerve az úrnőt, Dolgorukaja egyik társalkodónőjét ölték meg helyette. A sikertelen merénylet csak növelte a gróf hazafias gyűlöletét a favorit ellen és egy audiencián nyíltan az uralkodó szemébe vágta, hogy az ország állapota azért olyan siralmas, mert az uralkodó teljesen a „leány” hatalma alatt áll. Suvalov grófot még aznap felmentették a fekete kabinet vezetésétől és másnap már röpítette a vonat Szibéria felé. Jurevszky hercegné pedig hivatalosa átköltözött a téli palotába, hol részére I. Miklós lakosztályát teljesen átalakították.

1877-ben a hercegasszonynak negyedik gyermeke születik, kit Katalinnak keresztelnek.

A sok palotabotrányok, intrikák, afférok, férjének szisztematikus megcsalása, szerelmi csalódásai annyira megviseli a cárnőt, hogy évült tuberkulózisa rohamosan halad a vég felé és 1880. június 3-án meghal.

Mária Alexandrovna halála után egy hónapra a cár boldogan közli törvénytelen feleségével, hogy most már megesküdhetnek. Sándor trónörökös (a későbbi iszákos III. Sándor), ki ez időben Észtországban nyaral, értesül a cár apja szándékáról és sietve Péterváron terem. Szuvalov száműzetése itő példa volt a hercegnő ellenségeinek, és a trónörökös nem talál híveket a cár esküvőjének megakadályozására.

18880. július 18-án a cár gróf Allerberg és Riljev generális tanúskodása mellett a Carszkoje-Szeloban titokban megtartotta esküvőjét.

II. Sándor, ki az összeesküvések, merényletek egész sorát élte át, jól tudta, hogy élete bizonytalan és előbb vagy utóbb a terroristák mégiscsak megölik. Ezért, hogy Jurevszky hercegnő gondtalan élete biztosítva legyen, 3.000.000 rubelt tett részére a birodalmi bankba. De a pénz sem hozta meg a titkos feleség boldogságát, mert hiába volt a cár felesége, az udvar ahol csak tehette, csipkedte és éreztette, hogy koronázatlan kegyelem cárnő, ki mint a cár volt szeretője került fel a magasba, hol titokban, csendesen kell ülnie. Ünnepi ebédeknél például a hercegnút mindig az asztal végére, Oldenburg és Leichtenberg hercegek közé ültették, de a bálokon, estélyeken, ünnepélyeken is kénytelen volt helyét a nagyhercegeknek, nagyhercegnőknek átengedi.

Az uralkodó, hogy ezekek az idegőrlő intrikáknak véget vessen, elhatározta, hogy leköszön a trónról és szerelmével kiköltözik Franciaországba, hol csendesen, boldogan eltölti életének hátralevő napjait.

1881. március eleje volt. Mint a lisztbe esett szerecsen, fehérlett a havas, kormos város. A cár lovai mint a táltosok fújták messzire párájukat, a hideg zúzmarából abrakos tarisznyát forralt szájukra. Egy ablakban fehér női zsebkendővel játszik a tavasz előszele, lobog Perovszkaja Zsófia kendője. Ez volt a terroristák jele… jön a cár. Az egyik utcasarkon egyszerű ruhában intelligens férfi áll nyugodtan, kezét zsebébe süllyesztve nézi a közelgő cári kocsit.

Csak egy pillanat… és iszonyatos robbanás rázza meg a levegőt. A nyomorult, agyongyötört nép fönséges haragja lehetett a terrorista bombájában, mert úgy széttépte a szebb jövő reményében kocsikázó szerencsétlen szerelmes uralkodót, hogy alig maradt belőle valami.

*

Páris külvárosi temetőjében egy gondozatlan, elhagyatott sír áll. Nem jár oda imádkozni senki. A sírkövön ismeretlen ákom-bákom, - nem tudja elolvasni egy derék francia sem. Ha néha egy orosz emigráns vetődik arra, kellemesen meglepődve olvassa a sírkőbe vésett cirill betűket:

„Itt nyugszik Ekaterina Michajlova Jurevszkaja hercegnő, ki életében csak a boldogságot kereste és boldogtalanul halt meg. Béke poraira.” … És békében alszik az öreg anyóka.

Ha éjjel a szél megrázza a sírra boruló szomorúfűz ágát, felébred a tündérszép hercegnő és csak gyermekeiről beszélget, őróluk kérdezősködik a hazajáró széltől… mi lett Györggyel, Olgával, Borisszal, Katalinnal?... s a szél kegyetlenül susogja – meghaltak, mert hercegek voltak… és az asszonytündér sír.

Majd feljön a nap, meleg sugarával élteti az élőket, madárdallal telik meg a temető, lebújik a föld alá, a halál és a fülemüle elaltatja a szegény elhagyatott, titokban tartott cárnőt.

*

A téli palota mint döglött hétfejű sárkány tesped a hó alatt, homlokába szúrva az öldöklő dárda – egy vérvörös kommunista lobogó leng.

Forrás: Botond – Szépirodalmi és tudományos folyóirat I. évf. 3. sz. 1925. nov.