Hét hónaposan
jött a világra és születése életébe került szegény anyjának, akinek alig maradt
annyi ideje, hogy megcsókolhassa és odasúghassa neki előre megválasztott nevét:
Mariska. És a kisleány élete is több hétig hajszálon függött; A bábaasszony meg
a rokonok azt mondták, hogy nem maradhat meg s az apát előkésztették az új
szerencsétlenségre. Ez nem is volt olyan nehéz. Az ifjú, gazdag, elegáns
Alberto Rinucci a felesége elvesztése és gyermekének halódása fölött való
fájdalma közepett lelke legmélyebb redőiben valami önző lemondást födözött fel,
amelyért pirult, de amely néha mégis megnyugvást szerzett neki. Elgondolta
magában, hogy neje iránt teljesítette a jó férj minden kötelességét, de elvégre
is sohasem szerette ez asszonyt teljes lelkéből. Aztán elmélkedni kezdett, hogy
az apa szeretete a gyermek iránt mindig csak későbben támad, mint az anyáé s
hogy ez a szenvedni, csenevészni született szerencsétlen kis teremtés ha most
meghal, nem üt majd szívén gyógyíthatatlan sebet. Hiába akarta elűzi: szeme
előtt mindig ott imbolygott kedvezőbb csillagzat alatt kezdődő új házasság, más
nő és eleven, virágzó gyermekek.
Az
orvos azonban fejébe vette, hogy valóságos csodát viszen véghez; hosszú órákat
szentelt a kisleánynak, akit semmiképp sem akart veszendőbe hagyni. Gyapotba
csavargatta, egyenletes melegségben tartotta, ügyelt mesterséges táplálására,
fölhasznált mindent, amit a tudomány és tapasztalás tanácsol. És két hónap
múlva azt mondta Rinuccinak: „Meg van mentve.”
Ezt
a hírt eleinte kétkedően fogadták; de végre is hinni kellett a látszatnak: a
kisleány élt. Az apa szeretni kezdte, bölcsője fölébe hajolt, ölébe vette,
csókolta. A gyermek egyszer rámosolyogott s ez a mosoly végképp meghódította
őt. A klub, a színház, a társaságok nem csábították többé úgy, mint addig;
gyakran megesett vele, hogy egyszerre ott hagyta a vidám cimborákat és
hazasietett, meggyőződni: vajon nyugodtan alszik-e az ő Mariskája. A szép nők
is már csak futólag hatottak rá; irtózott minden tartósabb kötelék gondolatától
és hallani sem akart arról, hogy újra megházasodjék. Azt hitte, hogy Mariska,
aki oly nagyon szerette őt, így szól hozzá: „ne tégy mellém vetélytársakat;
neked egészen az enyimnek kell lenned. A cselédek, nevelőnők, nénik,
unokatestvérek nekem mind nem elég; nekem te magad kellesz, mert én nem vagyok
olyan kisleány, mint a többi.”
Igazán
nem volt olyan, mint a többi. Gyermekségében nem érte semmi nehezebb betegség;
baj nélkül élt át egy difteritisz- meg egy himlőjárványt, amely a szőke fürtű
fejecskék annyi százát aratta le. A betegségek megkímélték, de oly csenevész,
vékony dongájú volt, hogy szinte leverhette volna a lábáról a szellő is; oly
halavány és átlátszó, mintha vér sem keringene az ereiben. A szokottnál
későbben hasadt a foga; a rendesnél későbben tanult meg beszélni és járni.
Minden legkisebb megerőltetés is úgy elfárasztotta, mintha valami nagy, semmi
pihenéstől nem múló bágyadtságot hozott volna magával a világra. Az orvos
véghez vitte a csodát, hogy életben tartotta; de azt már nem tudta
megcselekedni, hogy olyanná tegye a kisleányt, mint a többi egyívású gyermek. A
doktort is elhagyta vakmerő bizakodása; az apa félénk kérdéseire határozatlan,
ingatag válaszokat adott. „Hát lassan fejlődik, az bizonyos, de alkati hibái
nincsenek… Reméljünk… Vassal, csukamájolajjal, tengeri fürdővel, tornázással,
hegyi levegővel…” – Az volt ám a bökkenő, hogy a kis Mariska gyomra nem tűrte
meg sem a vasat, sem a csukamájolajat; a tengeri fürdők agyongyöngítették;
erőtlen tagjai nem voltak tornázásra valók, vékonyka lábai nem bírták mászni a
hegyet.
Nőni
is igen lassan nőtt és mindig kisebbnek látszott a koránál. Mindig kisleány
maradt; ha emlegették, nem mondták másképp, csak a kisbaba. Ez nagy szomorúság volt az apának; de néha maga is
megfeledkezett és azt kérdezte: „Hogy van a kisbaba?” – pedig már ideje múlt,
hogy így hívhassák.
Elme
dolgában is lassan fejlődött. Nem mintha nem lett volna értelmes; épp
ellenkezőleg; de egy kicsit huzamosabb an figyelni nem bírt semmire és sokkal
nehezebben tudott visszaemlékezni, mint tanulni. Tíz éves korában még csak
üggyel-bajjal olvasott. – „Nem kell tőle többet kívánni, mint amit elbír”,
mondták a doktorok, „nem szabad őt semmi erősebb szorgalomra szorítani.”
Játszani
sem tudott soká egyfolytában. Legtöbbet szobácskájában üldögélt a
leterített szőnyegen, a drága játékok
között, amelyeket apja a városban vett össze vagy Párizsból, Bécsből hozatott;
de ezekbe is mindjárt beléjök unt. Szép, új, sohasem látta játékai azonban
nagyon vonzották a többi gyermekeket, akik ezért szívesen jártak a kis
Rinucci-leányhoz. Mind fiatalabbak voltak, mint ő, de ha nem mondják neki, nem
hitték volna. Volt közöttök egy hétéves fiú, aki a tízéves Mariskával úgy bánt,
mintha a kisebbik húga volna, pártfogó módjára tréfálkozott vele és védte az
erősebbek felülkerekedése ellen. A kisleány hálásan fogadta a gyámolgatást és
Giorgio Leatinak elsőséget adott a többi fölött; azt akarta, hogy ez is csak az
övé legyen, mint az apa, és mód nélkül megharagudott, mikor például unokahúga,
Tilde Rinucci, az Amedeo bácsi leánya, meghívta Giorgist a kertjükbe tollabdát
játszani.
Mariska
egészben véve jó leányka volt, de követelő és féltékeny. Egy csinos, takaros
nevelőnőjét nem tűrhette többé attól fogva, mióta meglátta, hogy a madamoiselle egy óra hosszáig sétált
apjával a szalonban, halkan beszélt és mosolygott. Azonnal illetlenül kezdett
viselkedni a nevelőnővel szemben; az első gyöngéd szemrehányásra elfutotta a
harag, toporzékolt, sírt-rítt és zokogva kiáltozta, hogy a madamoiselle ne közeledjék többé hozzá. Nem volt mód benne, hogy
megbékítsék s a madamoisellet végre
is el kellett küldeni.
-
Akaratosság – mondá az orvos -, de ha nem engedünk neki, nagyon
megbetegedhetik… Pedig szörnyen gyönge.
Gyöngesége
volt az ereje. Alberto Rinucci, hogy ne lássa sírni, hogy ne betegítse meg,
teljesítette minden kívánságát, engedett minden balgaságának. Mariska pedig
teli szívvel borult a nyakába, elhalmozta édes nevekkel, s azt mondta: „Oly jó
vagy, én meg oly boldog vagyok.”
Tizenöt
éves korában hiába ápolták, gondozták ezerféleképpen, különben is késő
fejlődése teljesen megakadt. Arcra ugyan elég csinos volt, termete is magasabb
lett néhány centiméterrel, hogy épp törpének ne kellessék mondani, meglehetős
arányos pici testén nem látszott semmi torzulás, csak kisleány maradt és
biztosra lehetett venni, hogy egész
életére ilyen lesz.
Játszótársai,
a fiúk, a leányok iskolába jártak, új ismeretségeket kötöttek, új szokásokat
vettek föl, beszéltek a tanítókról, a leckékről, a vizsgálatokról; Mariska a
régi maradt; ezután is csak hosszú órákig üldögélt a szalonban, lapozgatta a
képeskönyveket s játszott a nála sokkal kisebb gyermekekkel, aztán néha
gondolán kiment az apjával vagy a nevelőnővel a Riva degli Schiavonira vagy a
népkertbe, egy kicsit sétált a verőfényen s naplemente előtt hazatért.
Ha
este azt kérdezték Rinuccitól: „Kint voltál ma a kisleányoddal?” – hirtelen
igent mondott s másra fordította a beszédet… Elgondolta, hogy az ő Mariskájából
sohasem lesz olyan leány, akire az emberek visszatekintenek az utcán, akiről a
gimnazisták egy latin vagy görög föladat között megírják első versüket; akit a
mamák kezdenek kombinációba venni, mint a fiaik számára való jó partit; eszébe
jutott, hogy mily boldog volna, ha elvihetné őt bálokba, ha kémlelhetné
szemében az érzelmek ébredését, ha leshetné ajkán az édes, a félénk vallomásokat…
És mindez nem lesz soha; Mariska csak a kisleány, mindenki csak azért néz rá,
hogy kinevesse vagy megszánja, senki sem fog neki szerelemről beszélni,
senkinek nem jut eszébe, hogy feleséget, menyet lásson benne… S ha még biztos
volna, hogy e szegény gyermek mindig vele lesz!... De néha borzalom futott át
erein s keblére szorította leányát, mintha meg akarná védeni valami láthatatlan
ellenség ellen, aki hirtelen elragadhatja tőle.
Mariska
nem vette észre, mi bántja apját. Úgy látszott, fogalma sincs arról, hogy
milyen nyomorék és nem is gyanítja, mi mindent tagadott meg tőle a sors. Vagy
talán ő is csak kisleánynak tartotta magát, belenyugodva abba, amit mindenki
mondott: hogy ő gyermek.
Giorgio
Leati, az ő jó barátja a kollégiumba került és most már csak vakáció idején
látogatta meg nagy néha. Mariska minden ősszel észrevette, hogy a fiú folyton
változik; egyre erősebb lett, a melle, válla szélesebb, nézése és járása csupa
férfias kevélység. Kitűnő tanuló volt és örömest kérkedett zsenge tanulmányával.
Mariska elbűvölten hallgatta. És egyszer így szólt az apjához:
-
Édes papám, ugye vannak jó tündérek, akik egy varázspálca ütéssel nagyokká
teszik a kicsinyeket, tudósokká a tudatlanokat?
Rinuccinak
összeszorult a szíve és nem mert fölpillantani.
-
Attól tartok, hogy már nincsenek…
A
kisleány pedig felsóhajtott:
-
Be kár!
Ez
volt az egyetlen célzás, amit sorsára valaha tett.
Most,
hogy Giorgis Leatit csak nagy ritkán láthatta, nem féltékenykedett többé
unokahúgára; ismét barátnője lett; az igaz, hogy egy kicsit akaratos és
zsarnok. A nyíltszívű Tilde örült a visszahódított szeretetnek és naponkint
három-négy órát töltött a kisbabával.
Mert ő is csak így hívta. Elmondta neki a felsőbb leányiskola pletykáit,
szűrte-szapulta a tanítók furcsaságait, leszólta tanulótársait, akik az utcán
kísértetik magukat és szerelmes
leveleket fogadnak el.
-
Velem bezzeg sohasem fog ilyesmi történni – szólt aztán mosolyogva.
Mert
Tilde épp most kezdett fölcseperedni és meglehetősen csúnya volt. Hirtelen
nőtt, vékony, beesett szemű, az arca sárgás, a két karja ijedelmesen hosszú.
Tudta, hogy rút és egészen belenyugodott abba, hogy az is fog maradni.
Vállat
vonva mondá:
-
Jobb is így. Legalább békén hagynak… Én nem szeretem a házasságot… Miért is
kellene okvetlen férjhez menni?
Erre
a kérdésre Mariska sem tudott felelni. Csakugyan, mi szükség van arra, hogy
férjünk legyen? Tilde pedig lelkesen mondta ki a végső szót:
-
Mi ketten mindig leányok fogunk maradni.
Tilde
azonban rövid idő alatt gyökeres változáson ment keresztül. Formái
meggömbölyödtek, sötét arcszíne megfehéredett, nagy, barna szemei, amelyeket
eddig senki nem vett észre, ragyogók lettek, mint egy hirtelen kivilágított
szoba ablakai. Akik rég nem látták, alig ismertek rá.
-
Mit, ez volna a Tilde Rinucci? Aki oly csúnyácska volt? Soha bizony!
A
jó leány még mindig eljárogatott Mariskához, szeretettel, szolgálatkészen, mint
rendesen. De nem beszélt többé oly keserűen, nem gúnyolta többé az udvarlást, a
szerelmet, a házasságot. Mariska szomorúan, elmélázva nézett rá; Tilde pedig
elpirult; aztán pedig mind a ketten soká hallgattak. És ha Tilde búcsúzáskor
lehajolt, hogy megcsókolja a szegény kicsikét, csókjában végtelen szánalom
volt.
Mikor
elment, Mariska elgondolkozott magában.
-
Lám, ennek a leánynak megvolt a jó tündére. De nekem nincsen.
És
ha legalább tudott volna annyit, mint a többiek; ha nem kellett volna
szégyellnie magát, mikor a többiek olvasmányaikról, tanulmányaikról beszéltek
előtte! Néha elkezdett könyörögni az apjának, hogy taníttassa őt is valamire.
És az apa összezúzott lélekkel mosolygott, azt mondva, hogy a tudós nők
kiállhatatlanok. Ha pedig engedett kéréseinek, könnyeinek, annál rosszabb volt.
Mert a kisleány mindjárt abbahagyta a
tanulást, leverten, kimerülve. Nagyon, nagyon nehéz volt neki minden.
Egy
nyáron Giorgio Leati visszatért családjához, teljes három hónapra, hogy a
katonai akadémia fölvételi vizsgálatára készüljön. Viszontlátta Mariskát, aki
mindig csak egyforma, a régi kisleány volt; és viszontlátta Tildét, aki oly
nagyot változott, mióta elváltak. Mariskát most is tegezte; de Tildét nem merte
többé ily bizalmasan szólítani és hebegve kérdezte tőle: „Hogy van?” Azt
szerette volna mondani: „Oh, mily szép ön!” De ha nem is mondta a szájával,
mondta a szemeivel. A leány megértette és oly piros lett, mint a bíbor. A fiú
pedig, hogy meneküljön e hatás elől, odaült Mariska mellé, megfogta kis kezét
és ezer apró történetkével mulattatta.
-
Jer hozzánk mentől gyakrabban – mondá neki a kisleány.
A
fiú eljött minden délután és ott maradt késő estig.
-
Köszönöm Giorgio – szólt Rinucci -, az én szegény Mariskám oly örömest lát
téged.
Giorgio
lehorgasztotta a fejét. Érezte, hogy nem érdemli meg a köszönetet; mert ő nem a
Mariska, hanem a Tilde kedvéért jött. Aztán szeretett volna elmaradni, de
valami leküzdhetetlen erő élt benne, amely odairányozta lépteit, ahol tudta,
hogy várják. pedig Tilde és Giorgio még nem váltottak egy szerelmes szót; csak
szemük találkozott gyakran és néha lopva megszorították egymás kezét. Hogy
másra térítsék gondolatukat, még több figyelemmel halmozták el Mariskát, aki
most gyöngébb volt, mint valaha. Vidám történetkéket meséltek neki; támogatták,
ha fel akart kelni és járni; eligazították feje alatt a vánkost, mikor
lefeküdt.
Egy
szép holdas estén mindhárman kint ültek a csatornára néző sarokerkélyen.
Mariska egyszerre azt mondta, hogy fázik és a szobába szeretne menni.
Kényelembe helyezték bent a kereveten, térdére nagy kendőt terítettek. A hold
fénye épp a kisleány sovány arcára esett.
Behunyta a szemét.
-
Bánt a világosság? – kérdezték tőle.
-
Nem.
-
Aludni akarsz?
-
Nem én, csak így szeretnék maradni. Beszélgessetek, én majd hallgatom.
De
egy kisvártatva mégis mintha elaludt volna. Nagy hőség volt. Tilde lábujjhegyen
ismét kiment az erkélyre. Giorgio egy perc múlva lassan követte… Egyikök sem
vette észre, hogy Mariska felült a kereveten. Aztán egyszerre éles sikollyal
hanyatlott vissza. Meglátta, hogy Tilde és Giorgio csókolódznak.
Nem
halt meg rögtön; másnap halt meg, atyja karjai között és utolsó szava ez volt:
-
Csak te szerettél engem… te egymagad.
Mikor
a kis tetemet a kis koporsóba zárták, Alberto Rinucci zokogva borult rá. Oh,
miért nem zárkózhatik mellé ő is?
A
temetés láttára valaki azt kérdezte:
-
Ki halt meg?
-
A kis Rimucci-leány – felelt egy ember.
Tizenkilenc
éves volt.
Olaszból fordította: Tóth Béla
Forrás: A Hét - 1. évf. 3. sz. Bp., 1890. jan.19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése