Mindig vadászunk még: űzzük a szarvast,
A százagancsút, a csodafehéret.
Előttünk ront felénk, éhes torokkal,
Vad, lángoló szemekkel száznyi véreb.
Köddé vált s most megint amott előttünk.
Utána gyorsan harcfiak, leventék.
E vad velünk többé csúfot ne űzzön:
Szügyébe fogjuk mártani a pengét.
Hogyan szalad! Úr Isten, el nem érjük.
Villámnál, szélvésznél gyorsabb a lába.
Futtában még a parlagot sem éri,
Sok jó ménünk nem juthat nyomába.
Ágas-bogas agancsa színarany tán,
Patája gyémántkő, színezüst a szőre:
Minden kis szála édesen csilingel –
Mienk lesz ez, utána csak, előre.
Megállunk este, reggel újra kezdjük
Nem kell sem étel, sem ital, nem alszunk.
Átrontunk őserdőn, árkon, mocsáron;
Ruhánk rongy már s vérzik az arcunk.
Mikor ér véget már e szörnyű hajsza?
Vágyunk, bátorságuk sohase restül
S kergetjük a hószínű, drága szarvast
Hosszú évezred-éveken keresztül.
Forrás: Botond – Szépirodalmi és tudományos folyóirat I.
évf. 3. sz. 1925. nov.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése