Sigvárd (népmese)

Volt egyszer egy szegény öreg asszony, aki hét éves fiacskájával árván maradott. Mint édes anya, mert érezte bajainak tódulását, bejárult a klastromba a provincziálisho’ s megkéri vala, hogy mivel ű érzi halálát, viselné gongyát elmaradott árvájának.

Az édes anya csak rövideden elhalálozott és azon árva gyermeknek felfogák ügyét a kommentbéli¹ szerzetesek. Neveltették űtet minden isteni félelemben annyira, így több időt érvén megemberkorodott a klastromban, a hol a szerzetesek nagyon szerették űtet, szelíd és jámbor lévén. Ezen lelkipásztorok közzűl a főrendbéi szerzetesek járandók vóltak egy nagyságos úrho’. Egy időben ebédre vóltak hozzá híva, mikor a nagyságos úr ebéd közben panaszolkodott, hogy egyetlen fia mellé nem tud egy jó instuktort² találni, s igen megszolgálná nekik, ha tudnának valakit a ki szelíd lenne, mivelhogy mingyárt arra gondolt, hogy fia mellett van egy nagyobb leánya. Mingyárt a gvárdián mondá, hogy már jobbat meg értelmesebbet, meg szelídebbet nem lehetne említeni, mint a minő Sigvárd.

Kérdi a nagyságos úr, hogy „ki lenne az a Sigvárd?” S mondák a szerzetesek, hogy az egy szegény özvegy asszony gyermeke vólna, a kit ők hét éves korátul fölneveltek és mán huszonkét esztendős. Azólta mindég az ő kezek között van, de semmi panaszt nem mondhatnak reája. Ezzel a nagyságos úr tüstént befogat és mongya, hogy minden velevalójával hozzák el a klastrombul. A míg befogtak, a nagyságos asszony leányával egy szép szobát bútorozott be a tanító számára.

Mikor a gvárdián Sigvárd szobájába lépett, az akkor is imádkozott s kérte az Istent, hogy ne feledkezzen meg rúlla. Az ajtón zörgetvén, fölkelt a térgyeplőrül, s a gvárdián imígyen szóllott ű hozzája: „édes szivem Sigvárd! Szedd össze mindenedet, felűlsz a hintóra és egy jó urasághoz viszlek házi tanítónak.”

Sigvárd felűlt az hintóban, az égre nézett és szóllott magába’: Istenem! ilyen úri hintóba’ se űltem még, pedig huszonkét évkoromat maholnap betöltöm!

Odaérkezve, megnyitották a kaput, a hol már kint várták Sigvárdot. Meglátá Sigvárd a kívűl lévőket, köszöne és elfogadá a nagyságos úr, és mondá: „Isten hozott!” – „Magam is igyekeztem,” felelé Sigvárd.

Meghallván a nagyságos asszony a tanító érkezését, elhagyta leányát s fiacskájával Sigvárd elé méne az ebédlőben. Szóla ekkor a gvárdián: „fiam! ez a te asszonyod s ez a gyermek lesz a te kezed gondviselése alatt, kit oktatni és minden jóra kell tanítanod.”

Kézcsókolással járúlt Sigvárd a nagyságos asszonyho’. Az pedig szólla: „no fiam Isten hozott!” – „Magam is igyekeztem, nagysága!” Felelé a nagyságos asszony: „édes fiam bizonynyal nem rossz helyre léptél, mert ha igyekezel, fáradságod jutalmát megkapod; mostan pedig űlj le és egyél, ha elég lesz az ami az asztalon van.” Ű pedig azt gondolta magában, hogy bizony századrésznyi is elég  vólna.

És kérdik vala tűlle: „fiam Sigvárd! mit kívánsz, hogy neked hű szolgálataidért adakozzunk?” Megszólal a gvárdián: „szivedhez kapcsolom nagyságos uram! mert idáig én ápoltam hét éves korátul s olybá nízem, minthacsak édes gyermekem vólna ; a mit rászánsz, nem húzod hátra kezedet tűlle.”

Azzal megköszöné az ebédet, az asszony pedig kiméne ű véle: „No fiam: megmutatom szobáját, minden a mi itt van, mint sajátodat úgy használd.” Ű aztán elrejté’ kis holmicskéjit és engedelmet kért, hogy elmenne, mert még könyvei maradtak. A klastromban összeszedte könyveit és egy fráter el segített neki vinni, a kit azzal a pár krajczárral a mit tanítással keresett, megajándokozá.

A nagyságos úr fia pedig nagyon megszerette az asztalnál s kérte az attyát: „atyám! hagy mennyek a tanítóho’”. S elvezették a Sigvárd szobájába, a kinek jelkire kapcsolták, hgoy valahogy a gyermek tűlle rossz szavat ne halljon, rossz példát ne lásson. Sigvárd a gyermeknek ezután is szorgalmatossan viselte gongyát, úgy hogy nagy kedvibe vólt a házi népnek szelídségéért. Sigvárd pedig mindég arra gondolt, hogy attyát nem is esmérte, annyára se emlékezett s mikor szobájában egyedül vólt, sírt keservesen.

Így hát három fertály esztendő telt el, de még akkor se szóltak egyámsho’ a kisasszonynyal, mert másutt mint az asztalnál nem is láthatták egymást. Pedig a kisasszonynak nagyon megtetszett Sigvárd és gyakran kűldött egy árva szobaleányátul czédulát, melyre néma hangokat írt az írás szerint.

Betelik az egy év: a nagyságos úrnak neve napja volt Szilveszter estéjin s ekkor gyütt össze Sigvárd először a házi úr leányával, a ki az ajtónyílás között megvallá neki, hogy „szeretlek”. – Viszonolja Sigvárd: „óh nagysága! az én szívem is, mint a kiégett tűz hogy elhamvad, semmivé vált.” Azzal megfogák egymás kezit, de hogy a szobaajtó nyílt, csak elereszték s elmenének egymástul. Így aztán csak czédulával értették egymást ezentúl.

Egyszer szól a szobaleányának a kisasszony, hogy „édes leányom vidd el ezt a czédulát a tanítónak”; a mely czédulában ezt írta a kisasszony: „Szerelmes Sigvárdom! én délután hat órakkor a kertbe mengyek, atyám, anyám kikocsikázik a külső majorságba, a kertbe’ majd találkozhatunk, hogy legalább én egyszer beszlhessek te vélled.”

Elolvasá Sigvárd s mondá a szógálóleánynak, hogy egy perczig lépjen ki, hogy itt ne érjék, s majd az ablak héjazattya hasadékján fog kivetni egy czédulát a melyet a kisasszonynak vigyen. Ezután, elolvasván a levelet, azt írta, hogy ű is várván várja a bóldog órát, melyben szíve érzéseit kibeszélheti. Megírván a levelet, kitette a hasadékon és a leány, a ki az ambituson járkált, észrevévén, bevette.

Estefelé hat órakor csakugyan készültek a háziak, s kérdék Sigvárdtul, hogy kikocsikázik-e velük a külső majorságba. De viszonolja Sigvárd: „nagyságos uram nem lehet, nagy feladat van a gyermeknek, megtart másfél óráig, azt nem lehet félbeszakítani.” – „Jól van Sigvárd, csak hűven igyekezzél, én is igyekezem erányodban.”

A mint kikocsikáztak, a kisasszony lement a kertbe, utánna Sigvárd s fiúcskával. A fiúcska aztán jádzogatott egy kis báránykájával, Sigvárd és a ksiasszony pedig egymásnak megfogadták, hogy egymást soha el nem hagyják.

De a míg a szerelmüket vallották, nem tudták, hogy ű utánnuk van egy leselkedő sátán lélek, a ki kihallgatá beszédgyüket. Így tehát a két szerelmes ifjú párnak nem sokáig tartott boldogsága, mert pár nappal ezután, a sétatéren a leselkedő szekretárius, a ki a nagyságos úr lányát el akarta venni, de az szóba se állott vele, - bevádolá űket. S mondá neki: „én szomorú hírt jelentek nagyságának.” – „Honnan és mifelől?” – „Leányod és Sigvárd felől. Lám jobb lett vólna ha nekem adod lányodat, akkor most nem kellene féltened.” – „De hogyan és miként tudod te mind ezeket?” – „Fontos szókat mondottak egymásnak és szerelmet esküdtek.” – Mondá a nagyságos úr: „hiszen ezen én könnyen segítek.”

Felméne tüstént a nagyságos asszonyho’ s mondá: „Szívem! nem jó hírt hozok.” – „Hogyan, tán valaki elhalálozott?” – „Még ennél is nagyobbat: Sigvárdrul és leányunkrul így meg így hallottam. Lányodat tehát klastromba viszem, Sigvárdot pedig elparancsolom a háztul.” Felelé a nagyságos asszony, hogy „hiszen ez nem is lehet igaz: az én eggyetlen leányomat éppen csak ezért, nem adom klastromba, hanem Sigvárdot elparancsolhatod.” Csakugyan Sigvárdot elparancsolták.

Hívatta a nagyságos úr Sigvárdot s mondá neki: „fiam! nem jót hallék és féltem gyermekemet.” – „Uram, tiszta ártatlanság!” viszonolá Sigvárd. De azért csak kifizeté duplán és elbocsátá házátul. A nagyságos úr háza előtt pedig egy gróf lakott, kinek két fia vólt, s a ki többször hítta Sigvárdot, hogy nem annyit, ha négyannyit adna neki. Sigvárd pedig méne egyenest a grófho’, s annak mondá, hogy „gróf úr, ha akarja, imhol mingyárt általlépek”. A gróf örömmel ráállt, Sigvárd pedig a szolgát által küldé ruháiért, a szobaleánynak czédulát adván kezeibe, hogy azt a kisasszonynak adja által.

A kisasszony pedig el volt zárva egy nagy üres szobába s a czédulábul érté, mert nem is tudta, hogy Sigvárd csak a szomszédba ment. Sigvárd azonban néhány nap múlva megigérte, hogy átmegy hozzája.

Mivel a két ház közel vólt, Sigvárd a ház héjazatjárul a másikéra lépett és ott leereszkedett a kisasszony szobájába. De ezen is rajt’ vesztettek, mert a szekretárius kileste és besúgta a nagyságos úrnak, hogy „uram! tudd meg, hogy lányod szerencsétlen lesz, mert képzeld csak, Sigvárd most a ház héjazatján jár be hozzája.” Az úr asztán elmondta a feleséginek s elhatározták, hogy nincs mást mi t tenni, hanem „a mid van szedd össze, elviszünk az apáczákhoz’ ide s ide a városba.”

A leány asztán míg készülődött, hamarossan írt egy czédulát, melyben azt írta, hogy „elvisznek ebbe s ebbe a városba az apáczákho’, így tehát ez az utolsó levelem hozzád, szorítsd szívedhö’ s valahányszor megnézed, mindég engem képzelj alatta; küldj nekem is irást.” – Sigvárd válaszola czédulával s mondá:  „szívem, én oda is követlek.”

Csakugyan azon éjjel el is vivé a nagyságos úr leányát, mit Sigvárd a szobaleánytul meg is tudott. Eltökélte magában, hogy elhagyja ű is a várost s elbolyong, valahogy csak ráakad, szó után, arra a helyre, hova kedvesét vitték. Bement ennekokáért a grófi kasznárho’ s kérdezgetődzött az után a hely után. Az elmondta neki, hogy erre és erre van s kérdezte, hogy „miért kérdi a prefektus úr?” – mert már ekkor ez vólt Sigvárdnak a titulája. – Csak olyan nevezetes előttem, - mondá Sigvárd.

Mihent a kasznártul megérté a város fekvésit, haza ment, összepakolta azt a holmijit a mit elakart vinni, a többit pedig szétosztotta a szegény cselédek között. Früstök után jelenté a grófnak, hogy elhagyja a házát, - de még ekkor nem tudták, hogy a szomszéd nagyságos úr leányát is elvitték. A gróf is megköszönte Sigvárdnak az eddigi szívességit, s fogadott neki egy kocsit, melyen Sigvárd elútazott.

Mikor annak a városnak a piaczán a hova szándékozott, Sigvárd leszállott s éppen fogadó után nézelődött, hát látja, hogy ű utána gyün kardosan egy fiatal, ű nálla ugyan korbélibb úr. Rákiált ez a kardos fiatal úr: „barátom Sigvárd! hol vetted itt magadat?” Ű meg megállt, visszafórdult, de nem emékezett vissza arra a ki megszóllította. Az pedig viszonolá: „nem ösmersz ugyebár? pedig itten ebbe s ebbe a városba együtt tanúltunk.” Akkor emlékezék Sigvárd ezen kedves jó barátjára, kivel gyermekkorában együtt tanúlt. Kérdezé asztán tűlle, hogy „hát itt lakozol?” – „Itten barátom, hát te hol lakozol?” Felelé nagy búsan Sigvárd: „barátom! én szerencsétlen zarándok vagyok!” – „No akkor jöjj h zamho’” – felelt a fiatal -, „közel van, és én ebben a városban városi fiskus vagyok.”

Akkoron felszedé egy szolga Sigvárd holmiját s elvivé azonnal a fiskus házáho’, a hol asztán szegény Sigvárd elbeszélte a véle történt dolgokat jó barátjának. Elmondá a véle történt esetet a miért most bújdosik.

„Barátom ne félj! – mondá a fiskárius -, „tudsz-e valami kerti munkát, mert az apáczák kertésze éppen most halt meg és én befolyásommal beintézlek hozzájuk.” Ez  megcsillapítá Sigvárd szívbéli fájdalmát, meg a fiskus is szívesen fogadta űtet. És kéri a feleségit, hogy a még ű oda lesz, ezen ifjúnak nyájassan járna el ügyibe’.

Ezután délben elméne a fiskárius az apácza fejedelemasszonyho’, hogy beszélne vélle. Beszédközben kérdi vala a fejedelemasszony, hogy a fiskárius úr nem tudna-e valami kertésznek való embert, mivelhogy az ű kertészszük meghalálozott s tized-napja, hogy kertész nékül volnának. A fiskárius pedig viszonolá, hogy tudna ű eggyet, a ki éppen most gyütt külső országokbul.

Megörült ennek a fejedelemasszony, és mondá, hogy azt ű meg fogja fogadni fizetésért koszt nékül, s reggel hat órakkor és este hat órakkor ki kell takarodnia a kertbül, mert az apáczák – a kiknek férfiarczot sem szabad látni – akkor sétálnak. A fizetést azonnal előre kiadta, s mondá a fiskáriusnak, hogy kilencz órakkor jelenjen meg vélle, a portás apácza majd bevezeti.

A Sigvárd tehát kertész lett s tanakodott magába’, vajon fog-e találkozni kedvesivel. De azért a rendet megtartotta s mindent akkurátosan el is végezett.

Az apáczák kertyibe napközbe egy szógáló járt le zöldségért, a kihez Sigvárd mindég szépen beszélt. Egyszer asztán megszólította, hogy ebbül és ebbül a városbul nem vólna-e itt egy apácza? A szógáló leány azt felelé, hogy csakugyan van, de a miólta idehozták mindék beteg, s ha nem gyünnek érte, meg is hal.

Sigvárd mondja másnap a szógálónak: „édes húgocskám! maga sohase talákozik avval a kisasszonynyal?” Az pedig monda: „dehogy nem ,hiszen én viszem be neki óraszámra hol a herbateát, hol a levest.” Megkérte és megajándékozta néhány darab huszassal Sigvárd ez alkalommal a leányzót, hogy vinne el egy czédulácskát, hogy azt senki se lássa, és csakúgy hozza vissza.

A mint a leány felment, a levest éppen be kellett ivnni a beteg apáczáho’. A mint bevitte a szógáló, így szóllott: „kedves kisasszony, ide egy új kertész gyütt a ki kisasszonynak ezt a czédulát küldötte.”

Megörűlt a czédulának a kisasszony s kérte a szógálót: „édes Zsófiám! adja ide legszebb ruhámat, azt magának ajándékozom”, s összehajtván átadta a leánynak. Aztán azt kéré tűlle, hogy űltesse föl az ágyban, s adjon téntát, papirost és hozzá való eszközöket, mert az asztal sarkán fog írni czédulát. A még pedig írni fog, addig kiküldé a leányt vigyázni. De senki se gyütt, s megírhatta a mit akart, mert azt kívánta Sigvárd, hogy legyünne a kertbe, hogy láthatná. A kisasszony tehát azt írta, hogy a kő státua mellett, három fügefánál van az ű állomása, Sigvárd a státua mögé elbújhat, s ottan beszélhetnek egymás között.

Sigvárd megkapta a leánytul az irományt, s másnapra  határozták az öszszegyüvést. Másnap hat órakkor gyütt jelenteni a konyhaleány a kertésznek, hogy távozzon, mert az apáczák sétálni akarnak. „Jól van húgom!” – mondá Sigvárd – „megyek én is, és bezárom a kertajtót.” De csak arra felé ment, s visszakerült a státuához, hol asztán leűlt.

Azelőtt egypár órával, a fejedelemasszony beméne a beteg apáczáho’ s meglátván azt felőtözötten kérdi tűlle, hogy mit akarna? Az pedig azt felelé, hogy érzi jobbúlását s szeretne a kertbe menni. A fejedelemasszony örült ennek s mondá: „le fogjuk vezetni, hogy a levegőre gyühessen.”

A mint két apácza levezette, leűlt egy helyen s magára maradott, de csakhamar körülkerült, rézsűnt fordult a státuáho’. Ott leülvén, kezét a bokrok közzé nyujtá és Sigvárddal sok sírás között nyujtották egymásnak panaszaikat. Sigvárd ezután azt mondá, hogy csak bánjon jól a szobaleánynyal, akkor megszabadúl, s egymásé lesznek.

Amint a beteg apáczát felvezették, az jobban érezte magát, minek a fejedelemasszony megörülvén, engedélyt adott, hogy a mikor kívánsága van a lemenetelre, bátran szóljon és levezetik. Így hát a két szerelmesek többször beszélgettek egymással a titkos búvhelyen, úgy hogy a beteg egésszen új erőre kapott. E miatt megegyeztek abba, hogy egy szép estve a kisasszony összekészítse ruháját és mennyen ki titkon az épületbül. És Sigvárd kocsival és létrával gyün és elviszi magával.

De ezt a szógáló nélkül nem tehették meg.

Elgyütt a fiskárius a maga lovain csendes alkonyon. Sigvárd a létrát kívűlrűl odatámasztá a falho’ és azután belűlre is eresztett egy létrát. Mán akkor az apácza ott állott a leánynyal, a ki elhozta ruháját, és Sigvárd felment a létrán, mondván az apáczának, hogy csak lépjen fel bátran s előbb adja ide a ruháját, a leánynak pedig ajándékot dobott.

De a szógáló olyan rossz lelkű volt, hogy mikor az apácza a létrán megindúlt, beszaladt hírt adni, hogy elszökik a beteg apácza. Hamar kiszaladtak a többi apáczák, mit Sigvárd észrevévén leszaladt a létrán, hogy helyet adjon a kisasszonynak, de az ijedtibe’ menni se tudott. Sigvárd berohant a kocsiba, a fiskárius azt gondolta, hogy az apácza is ott van, közibevágott a lovaknak, mire Sigvárd elájúlt, meghallván az apczák rosszlelkű kiáltását: „Jaj! meghólt!” Azt tudta* (a. m. úgy vélte) leesett és meghólt!

Így hát elmentek haza és Sigvárd elbúcsúzott a fiskáriustul, mondván: „ha ű meghalt, én se akarok tovább élni.” Pedig nem volt igaz, s a kisasszony ágybaeső beteg lett. De Sigvárd ezt nem tudta, ezért mindent eladott a mi csak vele volt egy öltözet ruhán kívül, s elment országvilággá bújdokolni.

Bolyongásában egy faluba ért, hol a kápolna igen fel volt ékesítve. Vizet kért és kérdezősködött az öregtül, mikor a vizet nyújtván. Az elmondá, hogy egy öreg papjuk van, a ki szereti a jövevényt, csak térjen be oda. Sigvárd tehát a paróhiára szállt s az öreg lelklész jó szívvel fogadta.

„Fiam mi neved?” – kérdé Sigvárdot – „de szomorú vagy.” – „Van okom reá: már régen bujdoklok.” – „Jót mondok én neked: látom tanúlt vagy: én téged a miseszolgálatra betanítlak.” Sigvárd felelé, hogy azt már úgyis nagyrészt tudja, mert hét éves korátul huszonkettőig papok nevelték. „Annál könnyebben tanúlod meg – feleskettetlek -, segílj rajtam még élünk.”

Sigvárd eltökélte magát és a jószívű papnál maradott, és ezentúl nagyon szorgalmas papocska vált belűlle.

A még ű itt vala, addig az apácza klastromot rövid időn megütötte az isten nyila. Százhárom apácza volt, de százeggy elégett s csak kettő marad meg: egy nyolcvan éves öreg apácza és Bátori Mária, Sigvárd kedvese Ennek a két apáczának tehát helyest kerestek, de egész Sigvárd faluláig alkalmas kápolnát nem találtak, a hol a sekrestyébe a két apácza megvonhatta vólna magát. Egyszer az öreg pap levelet kap, hogy a két apácza úgy se sokáig él, tehát fogadja be űket. Az öreg szívesen be is fogadta űket, de Sigvárd, kedvesének halálát vélte, arra nem is gondolt, hogy az eggyik apácza az ű kedvese légyen.

Alighogy betették űket a tiszta szobába, az öreg apácza harmadnap lelki atyát kért, az öreg pap meggyóntatta s meg is halt. Nemsokára a fiatalabb is gyónni kívánt. S az öreg pap azt mondá Sigvárdnak: „hallod-e fiam! eridj ki s gyóntasd meg az apáczát.” Sigvárd tehát, kezébe vévén a szentséget, kisétált.

Mikor a haldoklóho’ ért, ondá neki, számlálná el bűneit első ponttul fogva. A haldokló Bátori Mária pedig nem mondott egyebet, mint hogy a legtisztább szeretettel szeretett egy ifjú embert, és az űtet, kit ez életben Sigvárdnak neveztek.

Ezután volt-e több szentség, meggyovónt, megáldozott  -e a haldokló? azt nem tudhatni, hanem mikor a gondviselő beméne, Sigvárd elájulva feküdt a földön. Szóla aztán hozzá: „jőjj magadho’!” és a mint felocsúdott azonnal az ágyho’ szalad, de mán akkor a haldokló kiszenvedett.

Szóla ekkor Sigvárd az öreg papho’: „öreg atyám! bánnyatok el véle s majd lesz reá gondom eltakaríttatására. A maga költségin koporsót csináltatott s kocsira űlvén végig siratta, s az öreg atyának kjelenté, hogy a mi titkokat elbeszélt neki, arrul a lélekrül szólt, a kit kikísérnek, - azért lett ű bujdolsóvá az apáczák gonoszlelkűsége miatt.

Csak kimentek a temetőbe és mikor kiértek a temetőbe, szóla Sigvárd: „öreg atyám! a mi testünk egymás mellé jut a földbe.”

Mikor megásták a sírt, Sigvárd kirakta virágokkal, s szóla a gondviseőnek: „öreg atyám! áss még mellé egyet.”

Másnap kelvén, Sigvárd nem tudta eltemetni, hanem addig a kis kápolnába ment. És mikor visszafeé gyüttek a temetésről, s a sírt már bétakarták, annak oldalára fektette a feszületet és zokogott keservesen:

Ím koporsód ajtajánál áll hív szeretőd,

De mán látom bé va zárva setét temetőd.

Ó kegyelen’ bárkák!

Kik mély sírban zárták

Hívemet, -

Szívemet

Gyászban boríták.

Nem hallom már szózatodat kedves Máriám!

Mert a sírnakboltozattya vészi hangodat.

Azzal kiterjeszté két kezeit, ráborúlt a sírhalomra s kiadta lelkit.

-         -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -

A föntebbi verses végbúcsú Ányos Pál „Egy hív szívnek keserve kedvesse sírjánál” czímű költeményének első és harmadik versszakából van alakítva. Az első költemény Ányosnál így hangzik:

Ím koporsód ajtajánál áll hív szeretőd!

De látom, hogy bé van zárva setét temetőd.

Nyisd fel! készen vár már ölem, hogy ölelhessen;

Szivem pedig, hogy itt veled elenyészhessen;

Ah! kegyetlen Párkák,

Kik e sírba zárták

Szívemet,

Kedvemet

Füstbe oszlatták.

A mesében előforduló vers utolsó sora, a harmadik versszak elejéből vett reminiscentia, mely Ányosnál így áll:

De nem jő hivemteől szózat, nem jő felelet,

Melly keresztűl hatná ezt a gyászos fedelet;

Oh, pedig melly jól ismérte előbb szavamat!

Most hágy elősször egyedűl sírni magamat!” stb.

1)         concentbéli

2)        instructort

BALLAGI ALADÁR

**

Dr. Lázár Béla úr Siegwartról jelen füzetünkbe írt tanulmányát azzal kezdi, hogy Petőfi émg ismert dámákat, kik lelkesedtek a Sigvárd klastromi történetén. Ne menjünk olyan messze. Még én is – ki a világon sem voltam, mikor Petőfi már eltűnt -, ismertem, ha nem is dámákat, de egy szegény öreg cselédet, ki meséi közt Cabinetstück gyanánt tartogatta s alkalmialg nagy lelki élvezettel recitálta el előttünk Sigvárd érzékeny történetét.

Kolcziár Anna, rékasi születésű, írni, olvasni nem tudó cseléd, gyermekkorában Sárosdon, Fehérmegyében, pesztonka volt gróf Eszterházy László mellett. Ott a kastélyban, az úri család körében  hallotta olasi Sigvárd történetét, kétség kívül Barczafalvi Szabó Dávid sok tekintetben méltatlanul meghurczolt, művészetre törekvő fordításában. Erre vall az egész előadás stylje, mely, mintha csak a Barczafalvié volna, úgy el van lepve új szókkal, félmúlt idővel, valákkal stb.

Közleményem értékét abban látom, hogy ez az első mutatvány irodalmmunkban, mely híven feltünteti egy újabb irodalmi mű közvetlen átvitelét a nép ajkára. Népmese-gyűjteményemben még három ilyenfajta mese fordul elő, t. i. „a hét bölcsek”, „Ernest herczeg” és „egy szerencsétlen kereskedő hajótörése”.

Mindezek, épp úgy mint Sigvárd, kiválóan érdekesek nyelvi szempontból. Mert mindenikök azt tanúsítja, hogy a XVIII. századi nyelvújítás terminológiáját első perczétől fogva elsajátítani igyekezett s nagy előszeretettel tette magáévá a nép is. A szokatlan, az új, a köznépre s általában – bárminő rangú legyen -, a közemberre erős hatással van. A ki megfigyelte népünket közvetlenül, vagy „megbízható”* forrásgyűjtemények alapján, - igen jól tudja, hogy beszédét örömest tarkítja szokatlan, jelentésére nézve csak sejtett szókkal. Alsóbb népelemek, pl. vasúti, póstai alkalmazottak körében a hivatalos műnyelv fogalom-elemző összetételei sehogy sem tudnak lábrakapni. Ellenben az indóház köznépi nyelven országszerte járatos, sőt tavaly, Verőczén egy tiszta magyarajkú bakter szájából hallottam, hogy várterem-nek mondta a várótermet.

Annak tehát, a ki ismeri népünket, nem fog feltűnni, hogy a tudatlan cseléd, kinek meséjét közlendő vagyok: előadásában sűrűn használ reá nézve homályos értelmű idegen szavakat, tele van beszédje latinismussal s a nyelvújítás olyfajta műszavait is forgatja, mint a minő pl. búvhely vagy a Barczafalvi-készítette iromány. Egész közleményünk bizonyítja, hogy a vén anyóka jószerint azzal a nyelvvel – Barczafalvi nyelvével él -, melyen süldő-leány korában hallotta elmesélni az érzékeny történetet.

Úgy emékeztem, hogy „Szigvárt” ponyva-irodalmunkba is átment. Azonban az ellenkezőről kellett meggyőződnöm. Míg Csontos Szigfrid – kivel a névrokonság folytán összetéveszthettem – számtalan kiadásban forgott a ponyván, Szigvárt tudtommal sohasem került oda, legalább mi nálunk. Németországban, mindjárt megjelenése után, körülbelül 1777-ben, már a ponyván árulták Szigvartnak gúnyos versbe foglalt történetét. A 32 lapra terjedő F. B.-r. von B. (a. m. Friedrich Bernritter) jegy alatt kiadott ponyvairodalmi termék megvan a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában (Crim., 148, collligatum), a következő czím alatt:

Siegwart, oder der auf dem Grab seiner Geliebten jämmerlich verfrohrene Kapuciner. Eine abentheuerlich, aber wahrhafte Mord- und Klostergeschichte, die sich vor etlichen Jahren im Fürstenthum Oettingen mit eines Amtmannes Sohn und eines Hofraths Tochter aus Ingolstadt zugetragen.

Der christlichen Jugend zur Lehr und Ermahnung in Reime gebracht, und abzusingen, nach dem Lied: Hört zu ihr Junggesellen, etc. (V. ö. e füzet 63. l.)

Elöljáróban meg kell még jegyeznem, hogy Szigvárt történetét huszonhárom évvel ezelőtt hallottam a nevezett cselédtől – mint említém -, írni, olvasni nem tudott, s ennélfogva pusztán csak hallomásból jegyezhette meg magának az általa – kora után ítélve – körülbelül az 1820-as évek elején hallott mesét. Írástudatlansága kiolvasható előadásából, melynek e passusa: „a czédulára néma hangokat írt az írás szerint” – föltárja előttünk, minő fogalmai vannak egy írástudatlan embernek az írás mesterségéről. Az ily egyszerű ember az olvasás tényéből vonhatja le a következtetést, hogy az írásban néma hangok vannak letéve, melyeket a beavatottak meg tudnak szólaltatni.

*) L. erre nézve Kálmány Lajos (Szeged népe, III. 194.) találó megjegyzését.

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1892. 2. évf. 1. füzet