Meddig fogod még békód hordani,
És tűrni meddig gyávák szitkait?
Hazád siréjbe készül omlani,
S te elfeledted ősid harczait?
Lánggal szeretted a hont untalan
S most dijul érte a sors karja ver:
Szétüzve bolygasz, árván, hontalan,
„A nagy világon nincs számodra hely!”
Miként királyi tölgyrül a levél,
Midőn vad éjszak mérge szétfuval:
Ugy hulladoznak, kikben még hivél,
S velök reményid egyegy percze hal!
Igen, te néma vagy, mint szenvedés,
Miként a sorsnak nyujtott áldozat
Elfojtja szód a kinos csüggedés...
De élsz, s birod még lankadt jobbodat.
És messze van még végenyészeted:
Bátrabbaidnak phönix-hamvaiból
Harczos leventék kelnek, s életed
Uj hajnalának vérderüje szól.
Él még, oh él a népek istene!
Ő tudja, mennyit és mit szenvedél,
Hős nemzet; s eljő, a kit fölkene,
Az idvezitő, szent jog fényinél.
És lesz szavad, lesz, felkiáltani:
„Ég! zúzd izekre népünk lánczait;
A zsarnokönkényt porrá rontani,
Oh, edzd erőre hősik karjait!”
Szavadra fölkél a nemzet hada,
Melly kinaidban hiven osztozott,
S egy hőst ad minden csepp vér, mellyet a
Bús Visztulának árja elmosott.
S csatára száll a bátor hadfiak
Sok ezre: készen víni népjogért,
Mit elrabolt az önkény, s ontanak
Hős vért az édes ősi birtokért!
Vérök nyomában a tölgy felvirúl,
Melly Osztrolenka sirján fonyadoz;
A szent szabadság napja lángra gyúl,
S uj fényt hazádra dicssugára hoz!
Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf. I.
kötet 5. füzet – Pesten, Nyomatott
Landerer és Heckenastnál 1844.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése