Hogy élsz, miolta tőled messze váltam?
Ugy folynak-e, mint hajdan, napjaid?
Le birod-e még vágni tenkezeddel
Kétszer hetenkint ősz szakálladat?
Belátja-e még a határt szemed,
Vagy lábaiddal mégy el már oda,
Hová szemeddel jártál azelőtt?
Zsémbelsz-e még, ha ollykor megficzamlik
A házi rend, melly ős-törvény gyanánt
Több század óta szállt firól fira?
Valljon, ha rád s körödre gondolok,
Ugy él-e minden, a mint képzelem?
Mert én nem egyszer gondolok reád,
És képzeletben szinről szinre látlak.
A szép vidéknek hüvös bérczeit
Édes teherkint hordom lelkemen.
Ifju-koromnak andalgásival
Ott jártam én a lombos tájakon.
Bizonytalanv olt sorsom és jövőm,
S küzdött az ifju tántorgó hitével,
Egyszerre fölkelt a vihar szele,
S mint vén harangnak tompa hangjai
Hajlongva zúgtak a fenyők körülem.
Szétnéztem egykor – s jól esett szivemnek
Mintegy inogni látnom a világot. –
Te honn maradtál, és a ház-eresz
Alól ohajtva nézted jöttömet.
A vész elől betértünk tüzhelyedhez,
S asztalhoz ülvén, gondos nőd nekünk
Ételt, italt bő kézzel juttatott.
Midőn a zúgó vész lecsillapult
S zárt ablakod jó légnek megnyitád:
A ház előtt felnyuló büszke hárs
Dús illatával tölté a szobát be. –
Eljött a sánta szomszéd alkonyatkor,
Kit mi szerettünk sok tréfáiért,
És kész örömmel üdvezeltük őt.
Kivüle ollykor jöttek többen is.
Hogy megfelelj a ház becsületének;
Te jó boroddal nem késtél soha.
Igy folytak és nem másként napjaink,
S bizony nehéz volt egymástól szakadnunk.
Sirtál s az étel sem kellett soká! –
Most hü körödtől távol élek én,
Pezsgő világnak szünetlen zajában.
És kedvez a sors több felől nekem.
De a szerencse közt is boldogit
Emlékezetben birnom egy helyet,
Hol még az ó-kor bölcs szokásait
Nem forgatá fel változó csere;
Hol a csalárdság és képmutatás
Nem hányja minden lépten tőreit;
Hol a természet egyszerü fia
Késő időkre nyujtja életét,
S csöndes halállal tér a föld ölébe.
Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf. I.
kötet 5. füzet – Pesten, Nyomatott
Landerer és Heckenastnál 1844.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése