Egy indiai maharadzsa
sokáig törte a fejét:
hogy ülje meg királyhoz méltón
a minden élet ünnepét.
Nem vehet egy marék poloskát,
hogy azt bocsássa szabadon…
S elefánt, vagy poloska? Néki mindegy,
oly dús ő, hogy nem könyörülhet
semmi közismert állaton.
De kinek jutottak eszébe
a tengeri szörnyetegek? –
ő azokról fog emlékezni,
azoknak szentel ünnepet.
Hét ország hadd beszéljen róla,
az ő szívéről, mely lehat
az óceán mély fenekéig
s lakomára hívja a szörnyű,
ismeretlen állatokat…
S hogy a nagy ünnep elközelgett,
reggel, a parti fövenyen
kenyérhegy állt, s a tenger partján
felállt a nagy fejedelem
s hívta, idézte nagy felszóval
a tenger szörnyetegeit,
akikre még senki sem gondolt,
s akiknek ő, először, íme,
ünnepi bő asztalt terít.
Fel is jött egy… Gaurizankár!...
bekapta a kenyérhegyet,
mint egy morzsát, meg is köszönte,
illendőn a sovány kegyet.
- Magam és társaim nevében,
számunk vagy tizenötezer,
köszönöm, nagy király, a traktát,
az örök irgalom nevében
rólunk hogy megemlékezed.
Engem küldtek, mert én vagyok
a legifjabb, legéhesebb
én tudtam csak felevickélni,
én, én, a legélelmesebb.
S te látod: egy fogam hegyére
kevés amit adhatsz, király,
de tisztelem a jó szándékot
s megyek már is, vissza, a mélybe,
habár tőled búcsúzni fáj.
Viszem az örömhírt, hogy láttam
azt a jóságos valakit,
aki gondol arra a népre,
mely a tenger mélyén lakik…
szólt és eltünt a szörnyü állat
s a maharadzsa ott maradt. –
Ilyen ügyes kis óriásnak
érzem én mindig, a néptenger
sötét mélyéből magamat.
Ilyen kedélyes szörnyetegnek,
kit magából küldött a nép,
a mély, a titkos, ismeretlen,
mesés, csodás tengerfenék.
S hír, név, dicsőség, vagyon,minden,
mit nyerhetek, édeskevés, -
meg sem moccan a mély, a tenger,
a tenger vágy és szenvedés.
Forrás: Válasz 4. évf. 4. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése