A költő azt hiszi az éj fokán,
hogy úr lesz a jövendő birtokán,
a költő azt hiszi az éjbe veszve,
hogy élni fog önmagában, mint eszme.
Pedig az eszme nem csillog magában,
eloszlik az embereknek agyában,
összevegyül az aggyal mint a péppel,
ebbe a kétséges masszába fészkel
és ebben az állhatatlan anyagban
szétmállik a szent Forma szakadatlan.
A vers jövője csúf csatorna csak,
megöli hőség és a
csatak,
megöli egy hirtelen összeomlás,
megöli lent a föld alatt a bomlás.
A halhatatlanság csak rugkapálás,
egy biológiai sántikálás.
Nézd, mint változnak Dante tercinái,
ha pörgetik a milliók csigái:
egyikben úgy csörög, mint a dió,
másikban puffad, mint egy embrió,
a harmadik öklét szorítva jajgat
és benne Ugolino tornya hallgat,
a negyediknek most ömlik ki vére, -
ismersz-e még benne Beatricére?
A költőt az a vonzás bűvöli,
mellyel a hold a tengeri emeli.
Ott áll az éjszakában s ablakából
megejti őt a csillaghídú távol.
Kinyujtja a távolra két kezét
s idézi a hidak fénytengerét,
melynek tüzét a gyémánt-űr fagyasztja
s ily tűzre vágyik ő is, ily hidakra.
Mennyi magas alkotás, égi, ritka!
S széttört az agyvelők mozaikja.
Ó mondd, barátom, mért nézzek kevélyen?
Egy-két agyban csillog csak költeményem.
Forrás: Válasz 4. évf. 6. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése