Miként megőrizünk ködös gyerekmeséket
és nem felejt szívünk néhány varázsigét,
úgy bennem él a láz, mely kiskoromban égett,
gomolygó hősvilág, sok régi mozikép.
Miként megőrizünk ködös gyerekmeséket…
Így nőttem nagyra én, efajta ócska ponyván,
Petőfi és Arany csak azután nevelt.
Ha jött a délután, hazulról elosonván,
ott ültem és szemem mindent magába nyelt.
Így nőttem nagyra én, efajta ócska ponyván.
Ki emlékszik ma még a régi, híg zenékre?
Emlékük néha még szívembe visszajár.
S a vásznon megjelent – a nők rajongtak érte –
vállán sötét köpeny, Psylander Waldemár.
Ki emlékszik ma még a régi, híg zenékre?
Remegni idegem nem szűnt egy pillanatra,
a cowboy jó lován repült akár a nyíl
és ugrott vakmerőn gépkocsiról vonatra
az ördögi merész kalandor, Harry Piel.
Remegni idegem nem szánt egy pillanatra,
Ekkortájt nők után futottam, ám hiába
s nem láttam meztelen, csak egy cselédleányt.
De ott fönn villogott a Messalina lába
s húsával elbűvölt a szép Laura la Plante.
Ekkortájt nők után futottam, ám hiába.
Mint régi képeken a táncosnő Camargo
tündéri fénye él, de ő a föld alatt,
úgy él tán egykoron a vásznon Greta Garbo,
ha majd forogni kezd a tépett filmszalag.
Mint régi képeken a táncosnő Camargo…
Öreges mélabúnk egyszer majd visszahína,
holott lebegsz ma még sok százezerszer itt.
Te vagy nekünk, te vagy ma Anna Karenina,
királyi Krisztina és Gautier Marguerite.
Öreges mélabúnk egyszer majd visszahína,
Hiába szép szemed, hiába minden éked,
Európa csillaga, addigra hol leszel?
Majd hordoz már a föld egy másik nemzedéket
s téged a feledés nagy felhője föd el.
Hiába szép szemed, hiába minden éked.
S hiába száz szerep, száz régimódi fátyol,
miénk vagy, képedet később ki érti meg?
Történelem leszel, szívünktől, ó de távol!
e haj, e karcsúság, ti epedő szemek.
S hiába száz szerep, száz régimódi fátyol.
Ahogy mi bámulunk sok régi, női képre,
paróka, hústömeg, királyi szeretők
és nagy szemük előtt állunk, csak félig értve,
e furcsa bábukon mit is szerettek ők…
Ahogy mi bámulunk sok régi, női képre…
Talán a kései korokba elsodorja
egy vándorkedvű szél szépséged fűszerét,
mint amikor a föld alatt görög szoborra
talált egy büszke kor, mely szépséget cserélt.
Talán a kései korokba elsodorja.
De azt az életet, a remegést, a lázat,
melyet sötét mozik mélyén éreztem én,
azt nem találja meg ezentúl semmi század,
nem őrzi szó, se könyv, se kép, se költemény,
az ifjú életet, a remegést, a lázat.
Forrás: Válasz 4. évf.
7-8. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése