Gulyás Pál: A halál előtt

N. L.-nak

I.

A halál előtt szemet kell

húnyni, el kel futni tőle,

ki kell futni a szabadba,

fel kell futni a tetőre.

Végy egérútat a fákba,

a füvek pályáiba,

menekülj be a tengerbe

s a könyvek ábráiba!

De fordulj meg hirtelen,

hogyha már elérte sarkad!

Két szemébe gyujts tüzet

és kergesd el mint a farkast!

II.

Még most is látom lázban égő testedet,

még most is látom azt az oxidációt,

amelytől elhamvadnak az apostolok.

Egy este érkeztél hozzánk s köröskörül

fénylettek arcunkon arcod reflexei.

Mint egy kristály lebegtél az utcák fölött,

mint egy villanyban reszkető üvegpohár.

Aztán aludni tértünk, mert a föld felé

alélva  hajlongtak már testünk hídjai.

Ajkunkon fennakadt a szó mint buborék.

Közös homály borult ránk. Éjjel hirtelen

felriadtam. Félig rémlett, hogy itt lehetsz

a lakásban köztünk, de nemsokára már

hallottam földalatti lélekzésedet.

A törvény lebegett fölötted: óvott a szent

barátság pajzsa és az állam pallosa.

Feküdtél némán mint egy eldobott delej.

Behúnyt szemedből lassan szivárgott a fény.

III.

Mikor este megérkeztél,

az udvarunk lassan égett,

te hoztad a fénylő estet,

te hoztad a messzeséget.

Akkor este tiszta zöldben

világított almafánk,

akkor este én betörtem

a sötétség ablakon.

Akkor este a tárgyaknak

megláttam szerkezetét,

akkor este te forgattad

az életnek kerekét.

Vitt szemed tükörvarázsa

s álom vitte lépteid,

mint királyfi, kit palástja

fénye szinte megvakít.

S nem láttad, hogy én is égek,

csak az én lángom más égés.

Eltávolodnak a fények

és nincs köztük visszatérés.

Forrás: Válasz 4. évf. 2. sz. 1937.