Az életünk azért élet, hogy éljük,
magunkért és másoknál mindig szebben,
hogy tetteink örökké ízes sója
más életet reménnyel füszerezzen.
A szó azért a miénk, hogy kimondjuk,
mindig magunkért és örökre másnak.
Mit mondunk ki, néha magunk se tudjuk,
csak megadózunk a találgatásnak.
Ezerszer is boldogtalan, ki hallgat,
nyomorultabb, mint a sánta, a vak;
fojtogatják és ólmos esőként
szivére hullnak a halott szavak.
Az én torkom is csupa-csupa vér volt,
szívem harangja félreverve kongott,
rabvallató, kínlódó hosszú úton
néztem magam, ezt a furcsa bolondot.
De talán jobb is, hogy ez történt vélem,
magot érlelt bennem a szenvedés:
a mézszínű Szamosnak partja mellett
szárnyal e dal, szárnyal a nevetés.
*
Öt gerenda van felettem,
öt álomnak hely szememben,
kétszer öt az ujjam száma:
csukom össze már imára.
Hej, de jó is az Úristen!
Négy óráig voltam vízben,
négy végtagom holtra fáradt,
nyomom a négydeszkás ágyat.
Három napig itt maradok,
háromszor is jót alhatok,
háromszor is mondogatom:
szép az élet, szép a nagyon!
Két szempillám rég lezártam,
két ágy is van a szobámban,
két arc ragyog a szememen:
a komám, meg a kedvesem.
Egyet azért bizton tudok:
ha ma éjjel nem álmodok,
gerendákra egyet csapok,
egy nagy átkot mondogatok:
Senki szeme meg ne lásson,
senki soha ne számláljon,
minden álmod messze szálljon,
minden halott rügyed fájjon.
*
Vízben fekszem. A mézszínű Szamos
s a csendes béke lágy
hulláma mos.
Önmagamon is jóval túl vagyok,
mint fényükön a távol csillagok.
Az ég óriás, felhőtlen tető,
ömlik a meleg, ring a levegő,
csak a hamvaskék, szilvaszínű fák
őrzik lombjuk közt még az éjszakát.
Fülem körül a víz sodra dalol,
hordja a párnát a fejem alól,
felcsattan vígan, ha omlik a part,
elérte célját, csak ennyit akart.
Fehér ezüsttel a homok teli,
őszül a homok, a nap érleli,
minden szem tudja, sorsa ugyanaz:
elhordja egy vadillatú tavasz!
Öreg halász benn a víz közepén
a kavicsot lapátolja szegény.
Megáll most, furcsa lapátjára dől:
déli harang szól már Csenger felől.
Áll a világ. Áll, alszik csendesen.
Nem ver már a harangnak szíve sem.
Áll a gólya az égen odafenn
és idelenn is áll az én szívem.
Ha elnyelne a Szamos engemet,
nem adná ki soha a testemet;
ott álmodnék a tündérei közt,
sohase látna senkise szemközt.
Élő meséket látna a szemem,
zöld fűzfa gallya övezné fejem
s úgy ülne a számon a nevetés,
mint nyári földön az érett vetés.
Egyszer felcsalna majd a napvilág,
meglátnának a szilvaszínű fák,
susogó fejük összeintene
s útra szállna egy szamosi rege.
*
A másik part vörös, ragyogó fénye
lassan kihűl, mint tűzhelyen a láng.
A másik part örökös furcsa hivás,
örök csábitás, mindig új reánk.
Úszom a vizen álmodón keresztül,
kacagva ugrik rajtam át a hab;
vörös a nap csak egy tévedt sugárja
ül vállamon, mint egy fehér galamb.
A vadász éj a tüzes sürüjéből
lelövi lopva – a Szamosba hull…
Ki tudja hány könny mossa most a testem,
mit visz a víz némán, szótalanul…?
A húnyó nap aranyos pallót enged
tágranyílt, aranyló szemem elé:
arany pallón, aranyos vizek árján,
aranyhajjal úszom a nap felé.
Tünik az út már… Hull a nap szeliden…
Égre fordul imádságos feje.
Úttalanúl, kivel-mivel – ki tudja…?
sodor a víz csöndesen lefele.
Az éj kilép az erdő rejtekéből,
szives szemmel lágyan néz szerteszét:
halk susogás kél: - anyás, jó kezével
simogatja a fák fáradt fejét.
A másik part is szunnyad álmosan már,
a hold, mint egy örökmécses ragyog.
Nemsokára kijönnek a Szamosra
fürödni a ragyogó csillagok.
Menjünk pajtás! Nem jó nézni a vízben
a fürdő csillag hívó sugarát.
Jobb, ha lecsukjuk elfáradt szemünket,
ezt a csodákkal rakott kamarát.
A napraforgó lehajtja fejét már,
a tücsök is altatódalt zenél;
valaki most sóhajtott miutánunk…
Érzed…? – Megindult az estvéli szél.
Menjünk, bátyám! – Elkisér már a szellő
pihenő földön, ösvényeken át.
Menjünk! – Világit nékünk majd a szivünk
és kezedben a szelid mécsvirág…
*
Hajtsd le a vízre füledet,
a víz alól, a víz alól,
elsülyedt város álmodó,
hívogató harangja szól.
Mert város van a vízbe lenn,
megbékélt szemü emberek:
a Szamos magához veszi,
akit nagyon-nagyon szeret.
Elfáradt, zengő szivüket
befonja ott a lágy iszap
s a néma szívből hallgatag,
karcsú, nagy füzfák hajtanak.
Lépj oda hozzá, simogasd,
simogasd meg a parti fát,
az álmodó szív benne küld
az égre megbékélt imát.
Este van már, ragyog a víz,
a tünő lélek fénye gyúl
csodát leső szemed előtt.
Figyeld a fényt most szótlanúl!
Vagy nézd a csipkés partokat!
Érzed a holt szobrász kezét?
Hallod, hogy zengi el a hab
a megbékélés énekét?
Fogd meg a parti kavicsot,
a kőbedermedt álmokat;
puhán tart a víz medre lenn…?
Hü asszony háta tartogat…
Ó, hányan élnek odalenn,
mennyi hős, mesebeli hős!
Hajtsd le a vízre füledet,
szólal a vízalji regős!
Szamos ölére hajtsd füled!
Síró szívem, halld, valahol,
a víz alól, a víz alól,
a búcsú halk harangja szól.
*
Itt maradok örökre már,
hiába visz el a vonat,
hiába mossa el az ár
partjára hullt lábnyomomat!
Hiába hordja el a szél
homokba írott versemet,
a Szamos rólam is mesél!
Én innen el már nem megyek!
Három nap áll megettem őrt:
kinek van ily kísérete?!
Őrzi emlékemet a föld,
az éjszaka lehellete;
naponként számon tartanak
a hamvas, szilvaszinű fák,
naponként számon kér a nap,
a vízalji csodás világ;
keres a szó, mit más helyett
és másnak zendítettem el,
az élet bármily messze vet,
a harang rólam énekel;
gerenda bólong: itt aludt;
más mondja: itt volt, erre járt! –
az arany palló partra fut
és bekeresi a határt;
este a szelíd mécsvirág
kiváncsi mezőkről bejön:
Hol van? – kérdezi a szobát
és sírdogál a küszöbön;
megrázkódik a tornyos ágy,
lehull a székről a ruha,
mert a szememben vert tanyát
valahány szamosi csoda!!
Vonat el engem sose visz!
Sose visz! – Engem nem lehet!
Csodává letten én is itt…
Nem igaz, hogy én elmegyek!!
*
Visz a vonat. Meg nem torpan soha
a vasbilincsbe vert, nyögő úton.
Cella a fülke, én vagyok a rab.
Mit vétettem…? – Hiába, nem tudom.
Feszítsd meg most a lábad gőgösen,
vesd meg keményen görnyedt hátadat:
most nyeli el az éhes láthatár
a csengeri gerendás házakat.
Figyeld inkább a nyári álmodást,
a kicsorduló, kövér asztagot;
gondolj inkább a kedvesedre, kit
talán a síró vágy is otthagyott.
Mióta van szegény magába már!
Pedig én is mennyire szeretem!
Nélküle gyüjtött százezer csodát,
ezer új képet ragyogó szemem.
S most hozzá megyek.
Könnyes a szemem,
béna a kezem, a szavam rekedt
s megint nem viszek neki semmi mást
csak a zokogást, csak a könnyeket.
Forrás: Válasz 4. évf. 7-8. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése