Trombitálnak a kaszárnyák,
egy katona trombitál,
este kilenc van, kárpitját
lengeti már a homály.
Mégis a hangjáról látom,
túl házakon, temetőn:
egy katona trombitál ott,
szinte reng a levegő.
Szeme kidülled, homlokán
kéken pattanó erek,
most lábujjhegyére áll és
mint a szobor megmered.
Azt mondja Pál, az apostol:
lélek a test, szent edény.
Ő ezzel mit sem törődik,
szinte tombol tüdején.
Arca most labdává puffad,
most hirtelen lelohad,
kergeti a trombitán át
a bujdosó hangokat.
Mint egy automata, fújja
behúnyt szemmel,zordonan,
s mire a fák idehozzák,
mily nemes, bús ez a hang!
Egy zene panaszkodik bent,
ezt a zenét ismerem,
gyermekkorom gyászol benne,
temetői sejtelem.
Ez a trombita emelte
magasra a zászlókat,
ez a trombita kergetett
föld alá milliókat!
Óh mennyi anya siratja
e kürtszóra holt fiát
s a földben e trombitára
mennyi csontváz szalutál!
S mennyi anya fog még sírni!
Ez a kürthang a fátum,
úgy száll az élők fölött el,
mint valami fejfákon.
Harminc éve hallgatom már,
harminc tél, nyár tünt tova,
s mindig ugyanaz a kürtszó,
ugyanaz a katona.
a halálnak trombitáját
hallom este kilenckor,
messze reng a hang s utána
megkondul a harangszó.
Forrás: Válasz 4. évf. 16.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése