Ady emlékének
Azt se tudja, hogy ki volt ő,
nem is tudja meg soha,
bár benne keringett vére,
ő volt első mosolya,
ő volt az első lépése,
ő volt első kezdete,
ő volt első zokogása,
ő volt a lehellete!
Ő volt az első dal anyja,
ő volt az első anya,
ő volt a jövendő fények
első kibontott zászlaja.
Benne csillant meg először
táltos-szeme álmodón,
benne ballagott először
mint rejtelmes folyosón.
Lépteit csak ő hallotta,
más nem tudta hallani,
karjait csak ő tartotta
s a csillagok karjai.
Ő volt fölötte az égbolt,
első koporsója volt,
ő volt az első fa
lombja
s azt se tudja, hogy ki volt.
Pedig vére benne bujkált
mint folyamban a patak,
s azt se tudja, hogy ki volt ő,
mert ezt tudni nem szabad.
Benne hallgat eltemetve
az első dal lényege,
s ő a végső dal pecsétje,
útja titkos szőnyege.
de hogyha egy pillanatra
ő ezt csak megsejtené,
az ég a Napot leejtné,
Nap a Földet ejtené,
a Föld leejtné a tengert,
a tenger a halakat...
Ő volt az első dal anyja
és ő a végső lakat.
Hiába szikrázza talmi
fényét itt ez a terem,
ily sötétnél elsötétül
a garázda értelem!
Azt se tudja, hogy ki volt ő,
mert ezt tudni nem szabad, -
akkor a mező többé nem
hajtana virágokat,
megszünne a hő s a vonzás,
kő kövön nem lenne itt
és a felhők letaszítnák
a szivárvány szineit.
Forrás: Válasz 4. évf. 2. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése