Oly szép e lenge téli táj,
hogy tán, csak álmodom
a hóval duzzadt gallyakat –
s a csipkés cinke-nyom
szirmos virágként szétterül:
hóban nyílt szarkaláb
hirdeti, reggel a havon
cinke és szarka járt.
Oly szép, hogy tán, csak álmodom,
s azt is, hogy lépkedek…
A zörrenő ág megriaszt,
félek: fölébredek.
Nesz tör felém, vívok vele,
szél tör rám, nem hagyom –
„Álom e táj, álom csupán:”
magam így nyugtatom.
„Én mindezt, mindezt álmodom…”
de már birokra kel
velem a szél, gáncsot vet és
visongva így perel:
„Hazudsz, ébren vagy!” – s elrohan
s mikor visszaszalad,
markában elém emeli
a sárrá gyúrt havat:
„Lásd, itt az álmod, itt van a
csipkésszirmú virág,
itt van, mi a havon virít,
a téli szarkaláb!” –
szemembe vágja, olvadó
lé fut le arcomon
s már szinte sírva ordítok:
„Én mégis álmodom
a tájat, cinkék lábnyomát,
a szárnyas, víg telet!
mert nem szeretek senkit én,
csak a szegényeket
s mert nem segíthet senkisem
rajtuk, hát lehunyom
szemem, és lenge, színezüst
tájakat álmodom.”
Forrás: Válasz 4. évf. 5. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése