Temetkezzünk el most, szegény kicsim!
növesszen hosszú fürtöt bánatunk
a földalatti lét halkhangú térein:
egymás karjában békén alhatunk.
Ne hidd, hogy mindörökre eltemetkezünk!
a bánat nem dermed meg agyvelőnkkel,
titokban él, dobog, piheg velünk
s míg szunnyadunk, a sírunkból előkel.
Feljön, feljön az alvilági térről
mint rezgő fény a hajnalcsillagon,
jajongó szél a mult idők teléről,
hulló levél, amely avarba von.
Megérzik majd a bús szerelmesek!
kezük reszketve jár egymás kezén,
s mert sirunkra a hó már leesett,
aranyba fonják emlékünk neszét.
Forrás: Válasz 4. évf.
7-8. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése