Minden nappal csak lejjebb süppedünk.
Hiába vágyunk menni, szégyen s teher a lépés.
Vigasztalás, nyálkás ígéret semmi már nekünk.
Felrepedt gennyedő lelkünkre arasznyi lépés.
Az ország bőre miatt görcs vagyunk,
csomó. Se számba venni nem bírnak, se lajstromozni.
Mint a kullancs ragadunk, csak agyon-
verni lehet minket vagy kettévágni s nem kibogozni.
Égi mannával tápláljuk magunkat.
Ez kevés. Aki ölni mert, régente vért kapott.
Máshelyre megyünk, ha egyhelyt meguntak.
Lődörgünk. Nem használunk se zsebkendőt, se étlapot.
Ünnepeken s vasárnap krumpli van.
Ha káposzta van, álmodó nyelvünknek torzsa jut.
A pálinka miköztünk nem divat,
tésztaétekből meg csak a szétgurult morzsa jut.
De fogadok, hogy Dárius konyháján
furt zabálnánk három napon és három éjjelen.
Meginnók kilenc megye pálinkáját,
s lányok mellét dicsérve futkároznák a réteken.
Felén rázza a felhő szárnyait.
Futkos a zápor, s nap van már a tarka bokrok lombján
gőzölve csordogál a sárga víz.
Megyünk. Vén gondolatunk nem jár a lányok combján.
nem csoda: az ember napra fekszik,
átvöröslik a bőre s lassan barna lesz.
s ha tépelődés közben sose metszi
ujja végét, nap napra jő és lassan karma lesz.
Arcunk csontjára ráfeszül a bőr.
Szemünk kopog. Petyhüdt hasunkon senki sem dobol.
Tíz ujjunk közt csurgatjuk az időt.
Az utolsó háj már vesénkről is elvándorolt.
Orrunk vékonyszik, gerincünk puhul.
Hajunk megfakul, gyengülő szívós karunk lecsüng.
De lábunk bír és nem érne utól
senki, ha futunk. Mert nem agy, nem ember, csak láb leszünk.
Láb, menéstől dagadó lábizom,
amiben minden hús erő. S a burka öntudat.
Egyet száz ellen, fojtó lábiszony
fog el sok pohost, hja minket lát s előttünk az utat.
Nem emlékszünk a jövendő időkre,
Csak a napokra, amint hullám hullámra tűnnek.
Ki tart számot szívünkre és tüdőnkre,
ki vizsgálja köldökünk sebét és erjedő kezünket?
Forrás: Válasz 4. évf.
7-8. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése