Tátong a csöndes gólyafészek,
könnyüket törölik a részeg
fák is, mint akik menni készek –
ragyog a délutáni hold,
kisírt szemét a nap lezárja,
érik a holdnak karimája,
az esti harang felsikolt.
Ma nem nyugosznak meg a fecskék,
még át meg átszövik az estét,
a kertben állok, beszédes kék
szárnyuk irását olvasom,
udvarunkban fennen forogva,
vissza-visszahullnak csivogva
pislogó, párás szárnyakon.
Tán a hold csendülő szavára
messze magasba szállva, szállva
indulnak csapongva, cikázva,
már vissza sem tekintenek,
utánuk kondul a vidék és
visszaesik, megrándul még és
mint elhagyott test, oly merev.
Tátong a csöndes gólyafészek,
szemem dörzsölve messzenézek,
ifjúságom ércébe vésett
homlokom meglepi a gond,
a kert is, mintha orra lógna,
mellőle hű simogatója
a nyár, a nyár hogy elosont.
Fejemet nagy gondnak eresztem
s szorongva, mint halottas esten,
álomba bujdosom, lefekszem,
de ősz árnyalta homlokom
fészke körül fecskék forognak,
vissza-visszahullnak, csivognak –
besüt a hold az ablakon…
Forrás: Válasz 4. évf. 1. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése