A
„Szélcsend” Friss Endre ötödik verseskönyve.
Lépésről-lépésre (versről-versre, vagy könyvről-könyvre) egyre
tisztábban és egyre kristályosabb irodalmi öntudattal, zártabban, formáltabban
lép elénk a vergődő lélek, mely önmagán túl a vers tiszta tökéletességét is
keresi.
Kezdetben
ennek a költészetnek nagyobb volt a belső izgalma, az érzelmi telítettsége a
forma burkoló-erejénél. Több volt benne a lélek, mint a vers. Csupa réveteg
kérdés és kábult választalanság susog régi verseinek puha, szétfoszló sorai
között.
Legújabb
könyve a „Szélcsend” tisztább összhangját találta már meg a forma és a lélek
kettős világának. Valami ős-zavarral küszködik ma is, a „végső” titkok
megfejthetetlen mélységei kábítják, képzeleteit. Ezek feloldhatatlan és kimondhatatlan titkok
fekszik meg a lelkét „mint a kő”. Mégis, valami csend, valami fojtott nyugalom
lebeg szavai felett. „A csendre ébredés
komor világa ez”, mondja. „Nem jobb e
szembe nézni a magánnal, amely forgó szemekkel üldözöd, mint futni, futni egy
életen által?” A régi, kapkodó, riadt magányt most dacos, szigorú, gőggel
vállalt magány váltja fel. „Mély, ezüst
magányról” beszél a költő.
Ebben
a „kemény magányban” „szikár lemondásban” a vers tisztasága marad az egyetlen
„vigasztaló varázs, a zűrzavar s a köd
elől menekülő” lélek számára. Elátkozott végzetszerűség Friss Endre számára a
költői hivatás, „menedék, cella, csillogó rács” a vers.
Nemes
és megrendítő a lélek harca, a küzdelem, melyet önmaga ellenfolytat s a forma
tisztaságának meghódításáért. Friss Endre lassan fölé emelkedett a foszladozó
zenék zűrös gazdagságának és a formák klasszikus biztonságához menekült. Ennek
a válaszútnak emléke azonban egészen sohase törölhető ki lírájából. Sohase
meggondolatlan, de sohase egészen szabad. A tudat kegyetlen szigorával gyötri,
babrálja a megfoghatatlan lelket. Összevissza fogdosott, kireparált fájdalmak
pervers múzeumában érezzük magunkat sokszor, verseit olvasva. Úgy dolgozik,
mint a túl lelkiismeretes fordító, aki nagyon pontosan, szóról-szóra akarja
visszaadni az eredetit. Ő a lelket akarja pontosan lefordítani szavakra.
Munkájában rideg és kegyetlen. Sűríti, gyömöszöli az anyagot, ideálja a teljes
tömörség. Küszködik. Sokszor érezzük a munka verejtékét is versein. Pontos akar
lenni. Nem ragadja el soha a szavak láza, a vers önmagáért való lendülete.
Mindig valami érzékfelettit, valami hideg eszmeit szolgál nála a vers. Ritkán
érezni munkáiban a vers közvetlen gyönyörét,
az eszmei villogás távoli, hideg fénye vonja be verseit.
Heroikus
és komor költő. Vajda János késő rokona. („Búcsúzás”) minden szava leszámolás,
búcsúzkodó lemondás. A „leáldozás” lírája ez, s a költő minden versében „magát temetve él”. Tele van az őszi
hervadás és a kopár tél metaforáival. Legszebb, legtisztább és legemberibb a
kötet utolsó ciklusa: a „Negyven év”. Itt végre az élmény közvetlen, meleg
igazságát erősebbnek érezzük az eszmei rendeltetés szigorú, elvont
fényességénél.
Szegi Pál
Forrás: Válasz 4. évf. 5. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése