(Ünnepi beszéd helyett)
Hagyjátok ott a sírt, ahol van,
neki ott százharminc éve jól van!
Az ember léte pillanatnyi, -
minek a nemlétet bolygatni?
Minek tenni fölé virágot,
kifestett csillogó lapot?
Fölötte az örök sötétség
már eltakarta a Napot.
Ha most ő hirtelen felkelne,
úgy sírna mint a zuhatag,
megátkozná a zúgó fákat,
átkozná a madarakat.
Koponyák állnak agyvelőnek
sötétségével töltve itt,
itt minden agyvelő imádja
a maga holt isteneit.
Nincs próféta, kinek imája
felszállna most a népekért,
vérnászra készülnek a népek,
kifestett cifra képekért.
A Nap színbontó sugarát
festik zászlóra a hatalmak
és az a Nap bontja fel őket,
amelyikért élni akarnak.
Mind a Napra emeli karját,
mind a Napra néz és liheg,
de jön a ősbűn, a Szivárvány,
s kiszívja a véreiket.
Hagyjátok ott a sírt, ahol van,
ővele már végeztetek,
miattatok mállt szét koponyája,
miattatok lett nagybeteg,
miattatok süppedt be melle,
miattatok lett fekete
a nyelve, miattatok vált üszökké,
önmaga rút kísértete!
Ha most felkelne, árva lantján
nézhetné ismét a Napot,
várhatna tengert és vidéket…
Százharminc év nem változott.
Itt van a gúlája! Minek?
Vessétek olvasztó kohóba!
Ő nem volt öldöklő tiránn,
nem volt népének fáraója!
Ő nem ércgúlákért dübörgött
egy-két fának kereste lombját,
egy elhagyott zugot könyörgött,
Nagy Debrecennek egy atomját.
Még most is hallom, hogy hörög…
Rajtatok csillogó talár,
őrajta csillognak a csontok.
Nyomjátok jobban föld alá!
Forrás: Válasz 4. évf. 2. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése