Jó szent Flórián, büszke égi szent,
neved korcsmánk cégére volt;
római díszben, ős rangod szerint,
védted a káptalani bort.
Dús köpenyed, mint a kotlóstyúk szárnya
fölöttünk hűsen szétszaladt,
s néma bánatunkat halkan nyeltük
e szentfényű cégér alatt.
Úgy néztük félőn poharunknak alját,
hogy Uram van-e benne még?
mint rémült útjainkon lenn a Sárköz
kiömlő szittya szögletét.
Köröttünk svábok és büszke rácok
ép számlálták hányan vagyunk,
s mi, mint fuldoklók a szennyes árban
kaptuk meg fenyőasztalunk.
Fölöttünk fojtó, nehéz füst gomolygott,
mint hajdan az azóvi köd;
és szemünk, mint hat keleti madár
benne ijedten röpködött.
Előttünk az éj vad steppéje szállt.
A holdból sós patak szaladt,
s szikes vizével folyta be a lelkünk,
s villánkon az oroszhalat.
Távol a fák vagy tán ezüst agancs
rontó koronája égett,
mint e vaspántú magyar kelepcén
rossz-isten küldte csalétek…
Kinn almazöld lett az égnek alja.
Hajnal tündére virrogat,
de pejszín réten már a vakondnép
ásta az apró sírokat.
S amit a sváb püspökről zengtünk halkan,
dermedt szívünkre visszaszállt,
és a korcsmaőrző szobor előtt
így kértük hárman
Flóriánt:
„Majd ha kigyúl fölöttünk a sorsunk,
és bennünket már senkise szán,
Te öntsd ránk az első csöbör vizet
tűzoltó égi Flórián!”
Forrás: Válasz 4.
évf. 2. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése