A síkos messziségből nem segít
sem isten sem a szentek bő csodája,
a véges lélek zordonan vigyázza
a végtelen test
szenvedéseit.
Amit őrzök azt nem mutathatom,
puha mélységből villan fel a kincsem,
hamu rá s rőzsét! hadd higyjem, hogy nincsen,
hadd éljek így, szédülten és vakon.
Hisz társaim közt egyedül maradtam,
mint haldokló a végső pillanatban,
mért kínzom mégis azt, aki szeret,
miért kínzom,botor inkvizítor,
s miért nevetek akkor is, mikor
hátába vágom karcsú késemet.
Forrás: Válasz 4. évf. 5.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése