Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon
s bokázó lába pásztortüznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörü lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.
S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyílott két nyárszemében, -
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába –
S közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyülték…
És kettő-kettő felállott szélrül
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.
Akkor meg mikor sírt nyitnak,
közéjük lendült hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint, ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt…
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt…
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
és csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.
Forrás: Válasz 4. évf. 4.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése