Repül már a fogolycsirke,
hord javában hörcsög, ürge,
ért kalászok óceánja
az arató vasat várja.
Megjöttek a vidikányok,
akácerdő a tanyájok.
Rőzsetüzek füstje szálldos,
előkerül fazék, lábos.
Főz, akinek van mit főzni;
akinek nincs, búsan nézi:
mi fő a más fazekában…
Harangoznak a hasában.
nem is nézi, csak úgy lézeng,
erre, arra, mint egy részeg.
Néz a tündérpénzes földre
s fel a lombra, a szép zöldre.
Ifjú legény, olyan árva,
csak hogy felnőtt a kaszára,
nincs barátja, felesége,
nincs egy falás elesége…
Elvirágzott az akácfa,
húzza ágát a sok táska. –
Mintha csak zöldpaszuly volna…
Szakajt egyet, megkóstolja.
Keserű az, mint az epe…
Nem törte a földjét eke,
nem ültették, nem kapálták,
csak úgy hozta az akácág.
Akácpaszuly, ehetetlen…
Mért teremti a jó Isten?
hogy az embert megalázza? –
Ördög fája az akácfa.
Akácpaszuly, akácborsó. –
A világon csak egy olcsó:
a jó Isten árva népe,
annak vére, verejtéke…
Holnapig már nem hal éhen:
attól fogva lesz majd bőven,
lesz kenyere, szalonnája,
dohánya és pálinkája.
Nem kell érte csak kaszálni,
itt is, ott is sorbaállni,
a határban, a tanyában,
mint valami kaszárnyában.
Mint valami hadseregben,
kaszálni a napmelegben,
mint katona a csatában. –
s emberben? vagy gabonában? –
Olyan mindegy, - ez a törvény
s mit tegyen a szegény legény?
Beszél a pap, diktál az úr
s nem terem az ágon paszuly…
Majd lesz holnap, lesz majd minden,
ha nem is az ágról, ingyen,
rőzsetüze csak úgy ropog,
vacsorája csak úgy rotyog.
Hegedű szól, furulya szól
s az arató körben táncol,
legénységgel, emberséggel,
szép lányokkal, menyecskékkel.
Forrás: Válasz 4. évf. 6.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése