Mióta megtudtam, hogy Alvilág van,
mely testünknek formáját széjjelbontja,
leszedi a lábunkat és kezünket
s a szivünkben is kutatni fog csontja;
mióta megtudtam, hogy nincs határ,
minden határ az ő csalóka fénye:
a személytelen hőre vágyom én már,
alvó tested személytelen tüzére.
A neved sem ejtem ki többé,
előttem többé nincs neved,
csak a karjaimba szorítlak,
kell a személytelen meleg.
Úgy szorítlak magamhoz mint egy
gájzírt, amelyet felcsapott
magából az örök Föld, és úgy
iszlak mint a fák a Napot.
Mióta megtudtam, hogy testünk
mint egy papírtömb szétszakad,
ne várj többé hízelgő szókat,
ne várj csillogó szavakat.
Csak a karjaimba szorítlak,
lobbanj fel mint a gyufaláng,
hadd ringasson a Sötétség bennünket
a pillanatnak tutaján.
Forrás: Válasz 4. évf. 6. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése