Rideg Sándor (1903-1966): Egy pár csizma

A szokott időben ébredt fel álmából Babusa Mihály s mint afféle jómódú ember tápászkodni kezdett.

Kelletlenül felült az ágyban s lerakta meztelen bütykös lábát a szoba agyaggal mázolt földjére. Tenyérével végigsimította borostás állát jobbról is, balról is. Már vagy két hete nem borotválkozott. Kettőt-hármat nyögött, sóhajtott, megvakargatta lába szárát, azután az ágy alól előhúzgálta csizmáját és vizsgálni kezdte. Egyik rosszabb volt a másiknál. Nyugodtan kidobhatta volna a szemétre, de Babusa ragaszkodott ehhez a pár csizmához, mint mindenhez, ami valaha a kezébe került, de főként azért, mert nem volt más csizmája.

A vargának nem akart fizetni, hogy megjavítsa a csizmáját. Azt tartotta: megcsinálja azt ő maga is, csak egyszer hozzákezdjen. De sohasem kezdett hozzá. Akkora bátorságot Sabácnál sem érzett, ami elég lett volna ilyen elnyűtt lábbeli megjavításához. Mert rossz volt az éktelen, akármelyik oldalról is nézegette.

Lehúzásnál félnie kellett, hogy a fejelése beleszakad a fakutya két füle közé. S felhúzásnál minden reggel újra kezdődött vele az emberölő méreg. A bélésirha összegyűrődött benne, s ha egy kissé meghúzta, rögtön repedni kezdett. A szára ropogott, a torka nyekkent és föl nem ment volna az Istennek sem. Nincs olyan ember, kit a végsőkig meg ne vadított volna. Csak a jó Isten mentette meg sokszor, hogy Babusa bele nem vágta a falon lógó nagy családi kép közepébe, mely őt meg a feleségét ábrázolta.

Babusa szokás szerint az ágy szélén ült és már félórája viaskodott a csizmával. Eleinte úgy látszott, hogy felmegy a lábára baj nélkül, és nem ment föl. Végül egyikük sem bírta tovább. Babusa tenyerébe temette arcát és káromkodott.

- Azt a jóságát annak a mennybéli magos capáriumnak! Hát meztélláb maradok!...

Mintha bizony harmincholdas gazda létére ajándékcsizmát várt volna valahonnan, ami nem akart megérkezni pontosan a címére.

Így volt ő világéletében mindennel: ha pénzkiadásról volt szó, a szédülés környékezte. Olyan rongyosan járt-kelt az udvarán, mint valami kéregető. Vacsora után megolvasta a tányéron maradt pogácsát, nehogy a felesége vagy a bérese belemarkoljon. Mert hát utóvégre mindent meg lehet zabálni – szokta mondani. Babusa maga is csak néha evett a hasával versenyt, mikor a béresével kiment a mezőre dolgozni. Ott aztán kifeküdt a mezsgye szélére, megvárta a delet s mikor a lovakat kifogták, mindent megevett a tarisznyából, amit a felesége a béres számára belerakott.

Ha valamelyik falubeli gazda véletlenül megállapította Babusa egy szem fiát az utcán, így érdeklődött Babusa állapota felől:

- Mondd, Marci fiam! Hogy van idesapád? Nem halt még meg éhen?... Közelebbi érintkezése nem is volt Babusának a faluval.

A csizmája már fél éve távozóban volt. Kímélte, igaz. Óvatosan rakta a lábát. És itt van ni!...

A csizmaszár egyet porcogott s olyan tökéletesen széjjelmállott, mintha ágyúval lőttek volna rá. szebben már készakarva sem lehetett volna tönkretenni.

Babusa olyant káromkodott, szinte az udvar is besötétedett tőle künn. Kivörösödött arcával, lekonyuló bajuszával maga volt a földre szállt fájdalom. Keserveset szusszantott, mintha el akarta volna fújni feje fölül a háztetőt.

- Betyár keservét ennek a zsivány életnek! Ezt nem lehet kibírni!...

Bekövetkezett, amitől annyira félt s most már se ide, se oda. Fél csizmával a lábán, dühösen forgott maga körül, arra gondolt, hogy kit üthetne agyon egy csapással…

A zajra Kocó Márta, a felesége lépett a szobába, kezében egy pár új csizmával.

- Halli-e kee, apja! Itt van a csizma. Kiednek vettem a piacon – szólt s a csizmát az asztal közepére állította. – No, mit szól  kied hozzá. Ugye, hogy patent?

Babusa megfogta, majd a világosság felé tartotta az összekötött egy pár csizmát és a méregtől elvadulva, hitetlenkedve kérdezte.

- Micsoda ez? Csizma? Biz ez elég hitvány! A szára redves. A nyaka csupa vékony irhabőr. Még csak a szaga se jó!... Mennyit adtál érte? Hat pengőt? Nyócat?...

- Nyóc pengőt! – csapta össze kezét Márta asszony. – Hova gondol kied? Hát harmincat! Harmincat bizony, egy krajcárral sem kevesebbet!

Babusát elöntötte a fejfájós harag, tenyerével a homlokára csapott.

- Te szentséges Atyám! Harminc pengőt kihajított a sárba! Márta te! Ha nekem nem viszed vissza ezt a csizmát, az életeddel jáccol. Mondd, hát csizma ez? Hun nevezik ezt a vacakot csizmának?

- Ha kiednek nem felel meg – kárált Márta asszony –, adja a béresnek. Úgyis má’ egy hónapja regnál rajtam a csizmáért, akit kiszegődött.

- Harminc pengős csizmát a béresnek? Te rosszéletű! Van neked Istened? Ilyet még életemben nem is hallottam!... Hát a házam meg vagy húsz hold fődet ne írassak rá!? Hogy a rossz törje ki, ahol egy tékozló fajzat megteremtődzik!

- Mi vagyok én kiednek? – ágaskodott Márta asszonyban az önérzet? – Rosszéletű? Talán azért nem vagyok jó, mert húsz év óta húzom az igát, főzök, takarítom a piszkát. Tuggya meg, szívesen megfelezem kieddel a kenyeret inkább máma, mint holnap. Nem élem le az életem ilyen ember mellett, aki…

- Te felezel meg velem valamit – hördült fel Babusa. – Mi van itt neked való? Mi itt a tied?

- A fele vagyon, meg az apai részem – kiáltotta Márta asszony.

Ezt már nem bírta elhallgatni Babusa. S bár a fél lábára úgy ráragadt a szakadt csizma, mint a patkányfogó, előre lépett és elcsördítette az első pofont. Márta asszony fejére ráborult valamennyi szoknyája, kezével fogta fel a sűrűn hulló ütlegelést. Majdnem egyszerre repült ki a konyhába a harminc pengős új csizmával. Ott egy darabig sírdogált, szortyogott, harákolt, azután elvészelt a háztól, hogy kihirdesse a faluban az ő rettenetes életét.

Babusa a szobában az ágy alá rugdosta lábáról lemaradt csizmáit, papucsot húzott s mivel valamit tennie kellett, ha már a világon volt, hát borotválkozáshoz készülődött. A falról leakasztotta a kis tükröt és belenézett. Egy elkínzott ábrázatú, kusza bajszú paraszt nézett rá vissza, olyan szemmel, mintha éppen most szórták volna tele paprikával. Azután az asztalfiából elővette a pamacsolót. Ez a pamacs volt az élete fő műve: maga készítette meszelő-szőrből. Habot verni, igaz, hogy eddig nem sikerült vele, de hát a szappan se volt hozzávaló. A borotvája szintén veszedelmes állapotban volt. Megpöcögtette élét – olyan volt, mint a fűrész -, s máris elkedvetlenedett tőle. – Betyár élet ez hiába!...

Keserves sóhajtozás közben a szoba közepére ráncigálta a bérese ládáját, hogy megkeríti belőle a borotvát, amit már régen szeretett volna elcserélni a sajátjával, de az a bitang akkora lakatot tett a ládájára, hogy azt leverni is emberfeletti vállalkozásnak látszott. Babusa csak rápillantott a lakatra s a méregtől olyan fejfájás nyilallt a homlokába, hogy a szeme szikrázott tőle. Nagy káromkodással elővette az ágy végétől a mángorlósulykot, hogy menten szétveri az egész ládát s ebben a pillanatban belépett a bérese, Máté, egy húsz év körüli, borzas fejű, mezítlábas parasztlegény. A vállán vígan elfért volna két zsák korpa, féloldalt kissé bandzsítva tekintett széjjel, mert egy verekedés alkalmával egyik szemét valaki tévedésből, vagy hogy, kiütötte.

- Istenit  a potyondi fajtádnak! – förmedt Babusa a béresére. – Nyitod ki rögtön ezt a ládát! MI van abban a ládába? Mit gyugtál bele?...

- A zápfogamat tartogatom benne – felelt Máté és fölényesen mosolygott, mint az új csizma…

- Ha ki nem nyitod rögtön, hát kigyúrom a beledet, - Babusa a legény torkához kapott, de az olyan heves karmozdulattal hárította el, hogy a szoba közepére bukándozott tőle.

- Hókán vágom ám, ha nagyon kapkod – szólt a legény barátságtalan hangon s mint aki nagyon ráér, leült a ládájára.

- Te üts meg engem – hörgött Babusa -, te senki a világon!

- Én biz’ Úristen! Tuggya, nem szeretem, ha a gégámat markolásszák. Meg aztán nem azért jöttem ide, hogy a ládámat mutogassam, hanem mert el akarok menni Pestre úriembernek. A fekete fene lepje be a két keze szárát annak is, aki elültette a tavalyi krumplit, mán nagyon megfeküdte a gyomromat. Nem eszek belüle többet. Nyű essen a gyökeribe!...

- Ha el akarsz menni tűlem – szólt Babusa megszelídülve -, én egy percig se tartalak. Menj Isten hírivel!

- Akkó’ számoljunk, aztán viszem a ládát egy házzal odább.

- Mit számoljak veled – okoskodott Babusa. – ha meggondolom, nem jár neked éntűlem semmi. A fél hónapi béred kikérted előre, maradt vóna még tíz pengőd, de elvesztettél egy ráfot, az maga hat pengő. Három napig embert tartottam helyetted, mikor megszúrtak. Még te tartozol nekem.

- Hát ez meg hogy lehet? – csodálkozott a béres.

- Számolj csak utána!

- Lássa, milyen ember kied – sopánkodott Máté. – Ezért törtem egész nyáron a szomszéd kukoricáját. Hazahordtam más főggyirül a tököt. A vacsi erdőbül loptam kiednek két szekér fát. Egyszóval annyi bűnt vettem magamra… Isten az atyám, ha véletlenül pápista vónék, már réges-régen elvitt vóna engem az ördög… aztán a végén kitudódik, hogy nekem semmi sem jár.

- Nem bizony, neked semmi se jár – sóhajtott Babusa megnyugodva. A béres a gerendák felé sandított kiütött félszemével s tovább magyarázott.

- Hátha nem jár, tuggya meg, hogy az este huszonhat pengőt kértem a feleségitül előre. Köll a pénz nekem is. Meg aztán Pestre se mehetek föl csak így meztélláb, mint akit a kácsa költött.

- Hun tőtötted tele a csizma árát, hogy el akarsz menni vele – rémült el Babusa. – Hiszen még csak októberben vagyunk, a csizma pedig egy esztendei szolgálat után járna. Mondd, Máté, hát csakugyan gazember vagy?... Megítélné neked ezt a csizmát a bíróság?...

- Én mán csak ilyen vagyok – felelt  béres. – Most pedig aszondom: Isten áldja meg kiedet a bírósággal együtt!

Máté leoldta derekáról a nadrágszíjat, befűzte a láda karikájába s a vállára lódította.

- Máté! Máté!... kiáltott Babusa kétségbeesve. – Hát ne marhulj meg! Ha annyira köll a csizma, neked adom az enyimet…

- Ne kurjásszon utánam végig a falun – szólt Máté -, mert hamar elmondom egy-két embernek, hogy honnan került a félszere mögé az a két szekér vörös szilfa, amit együtt loptunk a vacsi erdőbül, akkor pedig a hajába markolnak kiednek irgalmatlanul.

- Te szentséges Atyám – roppant össze Babusa -, még azt meri mondani, hogy együtt loptunk!... Te gazember, hát loptam én veled valamikor?...

A béres felelet helyett kifarolt az ajtón, betyárbútora négyszögletes púpjával a hátán. Künn letette ládáját és előgurította a félszer oldalához támasztott kocsikereket, amiről hiányzott a „hat pengős ráf” és a lícium-kerítésen keresztül áthajította a szomszédba, mondván: nem kell ez a Babusának úgyse… S máris iszkolt kifelé az udvarról.

Jó negyedóra múltán eszmélt föl Babusa a csizmahistória hatása alól. Bőrpapuccsal a lábán szomorúan kicsettegett az udvarra. S bár hűvösen fújt az októberi szél, úgy izzadt, mintha csöves paprikát evett volna. Megállt az udvar közepén, szokása szerint megbámulta a hosszú szakállú őszi eget, aztán a saját portáját vette szemügyre.

A szalma és széna összegyűlve nyúlt végig a földön, kazaltól az istállóajtóig. A vesszőseprő elhajítva hevert az udvar közepén. A kocsirúd el volt törve, lánca elszakadva. A félszer oldalához támasztott kerék pedig egyszerűen elveszett…

Babusa csak annyit vett észre a megszokott rendetlenségből, hogy a kerék hiányzik. Keresni kezdte a kereket mindenütt, a pincétől a szénapadlásig s az csak nem került elő. Már rablókat látott a kertje lenyakazott káposztatorzsái között, mikor megpillantotta a kereket a sövénykerítés túlsó oldalán. Ott hevert ötven darabra törve a szomszéd portáján. Babusa csaknem sírva fakadt a rettenetes látványtól. A szeme elhomályosult, a homlokán verejtékcseppek tolakodtak. Kevésen múlt, hogy el nem bődült fájdalmában. A kerék széjjelhullott darabjaiban a saját útszélre dobott holttestét s összetört csontjait látta. Már átmászott volna érte a kerítésen, de félt, hogy a szomszédja agyonveri, ha véletlenül ott találja, mint ahogy agyonverte a tyúkjait is, mikor a sövényen keresztülbújva kertjében kapirgáltak. Tehát várnia kell azzal a kerékkel addig, amíg a szomszédja is észreveszi és visszahajigálja, ha ugyan föl nem tüzeli…

Ezer rossz sejtelemmel megverve, könnyes szemmel szédelgett vissza Babusa a házba. Fájt a feje, a gyomra, a belét úgy csavargatta az éhség, hogy csaknem összerogyott. De ő csak egyet érzett teljes bizonyossággal, hogy az elrabolt egy pár csizma árával s széttört kerekével visszavonhatatlanul tönkrement… Hiába koplalt egész életében…

Forrás: Válasz 4. évf. 7-8. sz. 1937.